Valamikor, a Pangaea még összefüggő őskontinensének trópusi erdőségeiben a fák koronáira törő hatalmas liliomfélék: - az őssárkányfák nőttek. Azóta a kontinensek messze
eltávolodtak egymástól, s az egykor összefüggő őserdőket tengerek, hegyláncok és sivatagok választják el egymástól. A liliomfélék ősi, fás képviselői azonban fennmaradtak akár Ázsiának, Afrikának vagy Amerikának nevezzük ma az egykor földrész darabjait, amelyen ma is élnek az évmilliókkal ezelőtt még összefüggő dzsungelek trópusi növényei. Mindenütt fejlődtek a saját útjukon, avagy fennmaradtak - a változatlan klímában ősi állapotukban.
Ázsiában és Ausztráliában, Afrikában a Cordylinék és Dracaenák, Amerikában a Dasylirionok és Yuccák - sőt Brazíliában egy Cordylinék faj is - a modern képviselői az egykori őssárkányfáknak. A magas törzsű ősi liliomfélék különös módon a legnagyobb fejlődést Amerikában mutatták. Amíg Afrika, Ausztrália és Ázsia Cordyline-ei és Dracaenái megmaradtak trópusinak, és feltehetően megőrizték az ősi formákat, addig Amerikában óriási változáson és fejlődésen mentek keresztül. Az ősi sárkányfákból kilépő Yuccák nemzetsége nemcsak a szavannaszerű nyáriesős trópusokat, hanem a sivatagokat, sőt a szárazföldi hideg területeket is meghódította. Különös jelenség ez, amelynek okát nem könnyű megmagyarázni. Hozzájárult az amerikai kontinens sajátos felépítése. A nyugati oldalon már vagy százötven millió éve kiemelkedett a hatalmas, összefüggő hegylánc, a Kordillerák, amely ugyanennyi idő óta változatos klímaöveket vezet szinte a trópusok szívébe, ahol tág lehetőség nyílt a növények függőleges irányú terjedésére:- a magasabb övek nyáriesős trópusainak és fagyos öveinek meghódítására. Az így alkalmazkodott növények számára azután szabad tér nyílt észak felé, ahol ugyanezek az övek a síkon zonálisan is ismétlődtek. Hozzájárultak ehhez az észak-déli irányban szabadon leszáguldó hideg légáramlatok is, amelyek a harmadkorban Észak-Amerikát is kitöltő szubtrópusi növényvilágra rákényszerítették azokat a szélsőségeket, amelyeket azután már később maguk is meghódítottak. Érdekes, hogy Afrikában csupán egy őssárkányfa alkalmazkodott a szárazsághoz, a Kanári-szigetek Dracaena draco-ja, amely mint az afrikai kontinens levált darabja sodródott lassan észak felé - egyre jobban távolodva a trópusoktól. A lassú klímaváltozásokat a sárkányfa követni tudta: levelei megvastagodtak, bőrszerűekké lettek, alkalmazkodtak a szárazsághoz, s az egykor a fák koronájába törő karcsú trópusi növények hatalmas, görcsösen szétágazó, groteszk külsőt öltöttek. Hasonló változásokon mentek át a Yuccák is, csakhogy ott nem a kontinens (ill. sziget) éghajlata változott meg, hanem maguk hatoltak a számukra korábban elviselhetetlen klímakörülmények közé. Bár ezt a rövid emberélet során nehéz követni, joggal feltételezhető, hogy ez a terjeszkedés ma is tart.
A Yucca nemzetséggel már sok kutató foglalkozott, de ismereteink bővülésével csaknem arányosan tornyosulnak a nehézségek is. Az 1800-as évek utolsó negyedén Baker, Torrey, Engelmann még a felfedezők örömével írták le a pompás mexikói és észak-amerikai pálmaliliomokat. Jóval később, 1935 táján McKelvey finom részletességgel az új fajok egész sorát vélte felfedezni ott, ahol a korábbi kutatók már úgy hitték, hogy mindent feltártak. Amikor John Milton Webber azt a feladatot kapta az amerikai Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy tanulmányozza a Yuccákat esetleges ipari hasznosításra, abból hosszú éveken át tartó alapos munka után is csak az lett, hogy bevonult a botanikába egy új fogalom: a „Yucca-probléma”. Úgy látszik, hagyományos botanikai módszerekkel a jukkák rendszerezését nem lehet megoldani. A hagyományos szisztematika mindenekelőtt a külsőleg is jól látható morfológiai bélyegeket nézi: a virágszerkezetet, az érhálózatot, a levél alakját, a termés jellegét stb. A részletezők már megvizsgálták a növény életformáját, a csíranövényt, a sejtek szerkezetét, mások pedig a növény genetikai adottságait. Mindez nem hozott eredményt, hanem bizonyos értelemben tovább növelte a rendszertani káoszt. Webber végül arra a következtetésre jutott, hogy a jukkafajok „instabilok”, egymásba átmennek, és jó részük hibrid. Nem próbálta azonban még senki a jukkaproblémát más oldalról, vegetációtörténeti oldalról megközelíteni!
Az ősjukkák - valamikor a harmadkor táján (amely korból maradványaik is előkerültek) vagy még régebben - trópusi, szubtrópusi körülmények között éltek. E párás, nedves klímát igénylő jukkák és származékaik élnek ma az amerikai nyugat-indiai szigeteken, tehát a Karib-tenger térségében és az Antanti-óceán partvidékén a Mexikói-öböltől fel egészen a Baltimore-ig. Behatoltak a kontinens belsejébe, ott, ahol párás és viszonylag meleg az éghajlat, a fejlődésükhöz szükséges vízmennyiséget és hőösszeget egyaránt megkapják. A hidegebb területeken, a mérsékelt övben már az ősi törzses jukkák szerepét a törzs nélküli fajok veszik át, rövid törzsüket a talaj felszíne alá rejtve. A másik jukkavonal már ősidőkben kilépett az egyenlítői erdők után észak felé, és az északi szubtrópusi területektől délre, a Ráktérítőnél kezdődő nyáriesős szavannákra, s lassan alkalmazkodott a szárazsághoz: széles levelűk megvastagodtak, felső felületük besüllyedt, ahogy a levélszélek mintegy egymást közelítve védték a levelet az erős napsugárzástól és a száraz melegtől. Így kapta a levél a jellegzetes „konkáv-konvex” keresztmetszetet. Terméstokjaik elhúsosodtak, s az esős periódusban megduzzadt tok azután már jól védte a magokat az érési időig. Ezek a jukkák alkotják az ún. „Sarcocarpa”-csoportot. Az időszakosan száraz területekre kilépő jukkák egy másik csoportja nem a szukkulenciával, hanem a levélfelület redukciójával védekezett. Ezek a nagyon jellemző szálas levelű, száraz, felnyíló tokú félsivatagi jukkák, amelyek egy másik csoporthoz, a „Clistocarpá”-hoz tartoznak.
A jégkorszak alatt az Öt-tó vidékénél is délebbre nyomuló lég és az attól délre kialakuló száraz kontinentális területek és a hidegtűrő növényzet széles vegetációövei messze délre, ill. az atlanti partok keskeny szegélyére szorították az egykor talán faég a mainál is gazdagabb jukka-és pálmaliliom-flórát. Ahogy az utolsó jegesedés is elvonult, a visszahúzódó jég után hatalmas mérsékelt övi, majd kontinentális területek nyíltak meg az újra terjedő, expandáló növényvilág előtt, s terjedtek, új területeket hódítottak meg a jukkák is. A száraz kontinentális területek meghódításában a szárazsághoz már alkalmazkodott nyáriesős trópusi jukkák voltak előnyben. A szubtrópusi vonalból csupán a mérsékelt övi, törzs nélküli fajok tudtak valamelyest behatolni a száraz, hideg területekre.
A nyáriesős trópusi jukkák, ahogy behatolnak a kontinens belsejébe, fokozatosan elvesztik törzsüket, a törzses és a törzsnélküli fajok szinte egymásba folynak. Szemünk előtt játszódik le ez a jelenség, ahogy egy-egy klímahatárt átlépünk. El Paso után például csaknem éles határral tűnnek el az egy-két méteres Yucca elaták és helyüket a hasonló lombozatú, de törzs
nélküli Y. baileyinek és Y. intermediának adják át. A White Sand (Fehér Homok) Nemzeti Park homokdűnéi között meglepődve láttam, hogy a széltől elmozdított homokdombok mentén mindenütt törzsesek a jukkák, ahogy a föld alatti törzsük a szabadba kerül. Egy-egy rendkívüli hideg tél után a szabadba került kiálló törzsek elpusztulnak, s a növény újra a föld alól újul. A törzses és törzs nélküli jukkák határa tehát ott alakul ki, ahol törzsük fejlődési üteme és a fagybetörések gyakorisága rendszeresen átfedi egymást.
A Sarcocarpa csoportból a Y. baccata mutat hasonló jelenséget Arizona-szerte, de legszembetűnőbben a Grand Canyonban. A magasabb fekvésű sziklákon, 7000 láb körül még törzs nélküli - pontosabban föld alá rejtett törzsű - növények, de már 5000 lábnál (1600 méteren) félméteres, felálló törzsű példányok tűnnek szembe. A Mojave-sivatag közelében Kingman után a törzses és törzs nélküli Y. baccaták szinte a felismerhetetlenségig keveredtek a sivatag húsos termésű Y. schidigeráival.
Kolorádóban a fenyőzóna fölé szorult, szálas levelű jukkák valósággal miniméreteket érnek el alig 20 cm hosszú, néhány mm széles leveleikkel és 30-40 cm magas virágzatukkal! Mégis, a botanikus kertekben e minijukkák sehol nem láthatók! Az alpesi sziklák „jó fajnak” tűnő, érdekes, kis termetű növényei lent a síkon, jó kerti körülmények között megnőnek, és a felismerhetetlenségig megváltoznak. Az „ínséges jukkaformák” virágzata legtöbbször füzérszerű, ám dúsan öntözött, jól ápolt botanikus kerti példányain a virágzat oldalágai megnyúlnak, és így a virágzat bugává alakul. Az üde, félárnyékos helyekre telepített merev levelű Y. glauca var. stricta levelei meglágyulnak, a sejthálózat falai vékonyabbak lesznek, s a növekedve megújuló, ill. a sarjhajtásból fejlődött növény már alig hasonlít az eredetire.
Tovább sorolhatnám a példákat, amelyek a jukkák környezetükkel szembeni különös rugalmasságát érzékeltetik. A jukkák, ahogy kitöltik a rendelkezésükre álló változatos ökológiájú területeket, megváltoznak. Ez a változás éppen olyan jellegű, mint a fás növényeknél, a dendroflóránál általában: ősi növények, amelyeknél még nem genetikai lényegükre ható változásokról van szó, hanem az ősi fajok csodálatos ökológiai alkalmazkodó-és túlélőképességéről, morfológiai, ún. „fenotipikus” változásairól. Gondolnunk kell itt a japánok törpefáira, amelyek kapcsolata a nagytermetű eredeti fajjal nyilvánvaló. Mégis morfológiailag teljesen megváltozott, külső bélyegeikben, botanikai leírásukhoz mérten teljesen eltérő növényekké változtak. A jukkák tehát egymáshoz hasonlónak tűnő ínséges formáikban a legkülönbözőbb fejlődési vonalakat képviselhetik, az eredeti fajoktól már hosszú évezredek óta elszakadva ökológiai tűrőképességük határán. A jukkaproblémát tehát nem újabb fajok leírásával, hanem a fejlődéstörténeti vonalak kikutatásával lehet megoldani, ehhez pedig nem elég az észak-amerikai pálmaliliomok ismerete, hanem ismerni kell azt a 20-25 fajt is, amely Közép-Amerika nyáriesős trópusain és félsivatagain él.
Kommentek a bejegyzéshez