Vendéglátónk, Mrs. Heacock harminc éve járja a Szikláshegység erdők fölé nyúló kopár sziklaoldalait, és gyűjti, neveli kertjében Észak különös törpekaktusz csodáit. Kertjében csak törpe Opuntiákból 90 különböző faj és forma él, a Pediocactusok színváltozatának egész sora s a Neobesseyák, Echinocereusok tömege! Különösen az Echinocereus triglochidiatus formagazdagsága lepett meg a Cereoidák között. Már eddig is meglepő volt a Chisos-hegység alig tüskés, húsos példányai után az érős tövisű, zömökebb, kontinentális formákat látni. Ám itt, Északon valóságos miniformák nőnek, önálló nevük: Echinocereus coccineus. Egyesek sűrűn tüskések, mások teljesen tüske nélküliek. Ez utóbbi változatot - az Echinocereus coccineus var. inermist - Boissevan és Davidson írta le a kolorádói kaktuszokról írt könyvében. Ám a lelőhelyet nem jelölte meg egész pontosan, s Mrs. Heacock hét esztendőt töltött a rendszeres kereséssel, mire a ritka, érdekes formát ismét felfedezte Grand Junction borókabokrai alatt. Fanatikus kaktuszgyűjtőre vall, s a természet, a tudomány szeretetére. A vele közösen tett kirándulások izgalmas elképzeléssel gazdagították azt a képet, amelyet eddig a kaktuszokról alkottam. A Mrs. Heacocknál összegyűjtött törpekaktuszok, főként a törpe Opuntiák izgalmas adatokat szolgáltatnak majd végleges feldolgozásuk után az amerikai kontinens flóratörténetéről, amelyek a klíma és a geológia vetületében változó világunk néhány érdekes kérdésére adhatnak választ. Mindezen gondolatokra először Mrs. Heacock kertjének utahi és észak-kolorádói Opuntia-gyűjteménye vezetett és az a kis körút, amelyet Denver-Salida-Colorado Springs-Denver vonalon tettünk meg.
Közvetlenül Denver fölött már 4000 m fölé magasodnak hegyek, de ezt a városból alig észlelni. Denver 1585 m-es magasságban fekszik, s a városból nyugatra tartó útvonalak szinte észrevétlenül kanyarodnak 3000 m fölé. Ott pedig hiába tárul ki a széles panoráma, az Alpokhoz hasonló lenyűgöző látványt várva kicsit csalódunk, pedig jobbra tőlünk a Bald Mountain 14 000, a Lincoln-hegység pedig 14 284 láb magas csúcsa már igazi alpesi magasság: 4500-4600 m! - s ha már ilyen magasan vagyunk, dús fenyveseket, virágoktól tarka, üde zöld réteket várnánk. Helyette sárgásbarna, kiaszott fű, csökevényesnek tűnő fenyvesek tárultak szemünk elé. Nem, nem szabad ezt összehasonlítani sem az Alpokkal, sem a Kárpátokkal - ez a Sziklás-hegység, amelyet ilyen magasságban is csak mértékkel öntöznek az esők, különösen nyáron, amikor alig éri el az egy hónapban lehulló csapadék mennyisége a 25-30 mm-t. Azután pedig hiába jönnek a nyár végi, őszi esők, az éjszakai fagyok megbénítják, leperzselik a sarjadásnak induló réteket. A fenyők keskeny sávját két irányból is megszorítja a Sziklás-hegység szűkmarkú klímája: 3000 m alatt a meleg és a tartós nyári szárazság, 700-800 m-rel feljebb pedig a rövid tenyészidő s a csaknem nyárig tartó és ősz elején újra kezdődő fagyok.
A csavart tűjű fenyő (Pinus concorta) erdein haladunk keresztül, amely szemünk előtt törpül le a hegyek oldalán, és éppoly hirtelen tűnik el az út mellől, ahogyan lefelé haladunk. Ágain, hosszú éveken át ott maradnak az érett tobozok, melyek deformáltak, aszimmetrikusak, alig emlékeztetnek az európai arborétumok csavart tűjű fenyőinek formás tobozaira. Mintha ezek a fák nálunk lennének őshonosok, és csak valami természetet megerőszakoló kéz ültette volna őket a Sziklás-hegység oldalába. A Traut Creek – „Pisztráng patak” - szorosa felett álltunk meg, 9480 láb magasságban, tehát jó 3000 m-en. Előttünk az északi lejtőt dús fenyvesek borították, ám vele szemben a déli, sziklás lejtő talajában csupán bozótnak tűnő kisebb bokrok és fák nőttek. Közelebbről kiderült, hogy a mexikói diófenyő (Pinus cembroides) és a Juniperus monosperma ilyen messze északon is felhatol a magasabb régiókba, és közöttük rezgőszakállak (Cercocarpus montanus), Purshiák és Jamesiabokrok nőnek. S a sziklás, málladékos gránittalajban megpillantottuk az első Pediocactusokat! Egy lépéssel arrább saját kezűleg gyűjthettem be az első Echinocereus viridiflorust! A Pediocactusokat valóságos védőszín olvasztotta környezetükbe, az Echinocereusoknak pedig szinte csak a csúcsuk állt ki a talajból, a hajtás nagy részét a talaj védte. Többségük egyesével nőtt, de találtunk négyfelé ágazó, „négyfejű" kisebb csomókat is. A gyűjtést alig lehet abbahagyni, csaknem mindegyik különbözött egy kicsit a másiktól. Némelyek egészen színesek voltak, a sötétzöld hajtáson csaknem bordó tövisekkel, mások szürkések, hosszú vagy rövid középtüskékkel. S a parányi kaktuszkerteket éppoly parányi jukkák tették változatosabbá: alig 20 cm hosszú, szálas leveleik kékesszürkén ezüstösek vagy világoszöldek voltak, szélesebbek vagy keskeny szálasak. Alig 30-40 cm-es füzérükön („füzérképű bugájukon”) már szétpattantak a tokok, amelyek szemmel láthatólag erősen eltértek egymástól. E név nélküli jukkák talán a Yucca glauca és a Yucca angustissima magasba szorult törpe formái? És mindjárt újabb meglepetés: alig 100 m-rel arrébb az előzőhöz hasonló száraz törmeléktalajon csaknem fél méter magas, erőteljes növésű, szürkés levelű jukkába botlottam. Ha ez a Y. glauca, és ilyen jól megél az előzőhöz hasonló körülmények között, akkor semmi sem indokolja, hogy a másik helyen letörpüljön, törpe formában nőjön. A Yucca-probléma hullámai kezdtek átcsapni a fejem fölött!
Alig 15 mérfölddel később, Bona Vista előtt, az útbevágás sziklaperemén egész sort alkottak e parányi terméses jukkatövek. Felkapaszkodtam a kis lejtőre, ahol a parányi Opuntiák szőnyege szinte mindent borított. Mrs. Heacock úgy vélte, hogy Boissevan és Davidson Opuntia schwerinnianája az ott levő törpe faj, amely vegyesen: sárgán és pirosan nyílik. Jobban szemügyre véve a parányi kaktuszgyepet, valósággal belém nyilait, hogy szó sincs itt egy fajról, hanem több délebbi faj letörpült - külsőleg közel került alakjáról. Csak később jöttem rá, hogy párhuzamot vonjak az észak- és dél-amerikai törpekaktuszok között, hogy ne a magashegyi törpe formákat származtassam a síkságból, hanem épp fordítva! A probléma nem volt teljesen ismeretlen előttem: valamikor - vagy 10 évvel ezelőtt - a Kertészeti Kutatóintézet budatétényi kertjéből kaptam ilyen parányi, alig 2 cm-es szártagokból álló Opuntiát. Hosszú éveken át alig „mozdult” s forintos nagyságú ízeket hozott, itt-ott egy-egy lágy, kunkorodó tüskével. Aztán a sziklakert rendezésekor, látva a növény sínylődését, jobb talajba ültettem, amitől erőteljesen megindult és azóta ötforintos nagyságú hajtásokat fejleszt, 12 mm-es, merev, világos tüskékkel, de e mérettartományból sem öntözés, sem átültetés hatására nem lépett ki. S hiába fordultam akkor szakemberekhez, hiába próbáltam később magam meghatározni, nem boldogultam. Ott, a törpekaktuszok láttán döbbentem rá, hogy a tétényi származású növény is kolorádói törpe faj lehet. A már hosszú évek óta folyó dendrológiai tanulmányaimmal párhuzamosan kezdett kirajzolódni a kaktuszvilág történetének érdekes jelensége, amely igazán csak a vegetációtörténet ismeretében oldható meg. A törpejukkák és törpekaktuszok titkának közös kulcsa van: a fenotípus a morfológiai bélyegek változékonysága és a genotípus a genetikai tartalom lényegi állandósága.
Cotopaxi felé ritkás, bozontosfenyő- (Pinus aristata) és fehérfenyő-állományokon haladtunk keresztül, és közöttük a kissé ezüstfenyőnkre emlékeztető engelmann-lucot (Picea engelmannii) és a nevadai cirbolyát (Pinus flexilis) ismertem fel. E kisebb termetű fenyőket nyugodtan választhatjuk törpekaktuszokkal színes kőkertjeink hátteréül, szárazságtűrők és és természetesen is hatnak a kövek, sziklák környezetében. Colorado Springs felé ismét közeledtünk a 2000 m-es magassághoz a lefelé kanyargó szerpentineken. Az út mindkét oldalán kisebb termetű és sűrűn tövises Cylindropuntia imbricaták nőttek, sárgászöld termésektől megrakottan. Jobbra-balra gránitsziklák és törpejukkák, törpe Opuntiák tarka színfoltjai alkottak művészi, természetes sziklakertet.
Colorado Springsből még egyszer visszatekintettem a Sziklás-hegység felé lebukó nap irányába. Balra a hegyek emelkedtek, jobbra a préri kezdődött. De hiába kerestem a Pikes Peak 14 000 lábnyi magasságát, az előttem emelkedő és a távolabbi hegycsúcsok csaknem egyformának tűntek. Pedig képzeletemben Pikes Peak úgy élt, mint Poprádról a Tátra, fenségesen, vörös-fehér ragyogásban. Csalódtam vagy csak honvágyam volt? Úgy éreztem, hogy a Tátra sokkal szebb. Ám most, itthon, ahogy az asztalnál ülök, a Pikes Peak kezd újra emelkedni, hogy hófehér gerince uralja a Colorado Springs-i tájat. Oldalában már színesen ébred a természet, és a hófoltok közül már nyitja szirmait a titokzatos hegyi kaktusz, a Pediocactus simpsonii...
Kommentek a bejegyzéshez