A hideg félsivatagi, kistermetű pálmaliliomok magashegyi formái közé két egészen különös faj sorolható: a keskeny, kanalas levelű Yucca gilbertiana és a széles kanalas levelű Yucca harrimaniae. Kis termetűekkel legfeljebb a Yucca baileyi, a Yucca baileyi var. navayoana és a kolorádói szúrós pálmaliliomok törpe alakjai vetekedhetnek. A sziklakert párnás-félcserjés világának különleges díszei.
A Yucca harrimaniae egészen különös, olyan, mintha a nyugati száraz területeken felejtett keleti faj, egy kékesszürke, apró termetű, kanalas levelű Yucca concava lenne. William Trelease fedezte fel 1901-ben. Az amerikai botanikus, a Missouri Botanikuskert vezetője, az Illinois-i Egyetem tanára, a közép utahi Price Canyon mellett, Helper-nél 1899 augusztusában pillantotta meg először ezt a gyönyörű növényt a homokkő sziklák, a homokkő máladék szürke hátterében az utahi boróka, a Juniperus osteosperma (Juniperus utahensis) termetes bokorfái között. Trelease a növényt tisztelete jeléül Mrs. Edward H. Harriman-ról, a nagysikerű alaszkai Harriman - expedíció mecénásáról nevezte el. Az azóta megépült 6-os út bal oldalán még ma is élnek a növények. Kékesszürke nagy csomóik egészen szokatlan látványt nyújtanak, hiszen sok száz mérföldön át csak keskeny levelű fajokat látni. A fonalas pálmaliliom alakkörére emlékeztető növények minden átmenet nélkül jelennek meg a tájban.
A leveleik általában 10-42 centiméteresek, merevek, kékesszürkén hamvasak, érdesek, erősen papillás felszínűek, kanalasan kivájtak, szúrós hegyűek, élükön fonalasak. Virágzati száruk nem magas, alig 20-90 cm. A virágszár kevéssé elágazó, kopasz. A virágok a szár hosszához képest feltűnően nagyok, 5-6,5 centiméteresek, zöldesfehérek, gömbösek. Első pillantásra a legtöbb növény törzsnélkülinek tűnik, de kiásva jól látható, hogy valójában több méter hosszú, vastag törzse hever a talajban, a nyári félév kevéske esőinek sekély átázási zónájában, 15-20 cm mélyen. Néhány kimagasló tő azonban a talajszint felett 30-40 centiméteres magasságban elágazó, több üstökű csomókat képez, s a virágzás után a virágzati szár tövén lévő valamelyik csúcslevél hónaljából hozza az új üstököt. Ezek a különös növények a kanalaslevelű törpe karolinai pálmaliliomra emlékeztetnek. A hazai példányok a telet meg sem érzik, míg a fonalas pálmaliliomok, a Yucca filamentosa néhol - homokon - 60-80 százalékos levélfagyással került ki az 1985-ös tél megpróbáltatásaiból.
A Sóstó-sivatagi pálmaliliom, a Yucca gilbertiana felfedezése is szenzációt keltett. G. K. Gilbert egy törpe növényt küldött a Missouri Botanikus kertnek abból a növényből, amelyiket 1901 augusztusában a Fish Spring (vagy House Range) északi végén, a Sóstó-sivatag (Salt Lake Desert) felé eső északi lejtőn gyűjtött. Trelease, a jukkák avatott szakértője a Gilbert által gyűjtött növényt teljesebb példányban óhajtotta látni, így levelet írt a New York állambeli Ithaca-ba, Gilbert professzornak, hogy küldjön felvételt a növényről. Gilbert válaszában (1902. augusztus 19.) sajnálattal írta, hogy felvételein a növények alig látszanak, de megismerkedett a helybéli bánya alkalmazásában álló postamesterrel - forduljanak hozzá. S. L. Zaleski, a postamester, 1902. december 11-én megküldte a növényt, amelyről Trelease a következő leírást adta: törzs nélküli, levelei 45 cm hosszúak, 2 cm szélesek, erősen érdes felületűek, mindkét oldalukon világos kékeszöldek, hamvasak, majdnem ezüstösek, csúcsuk szalma színű, szélük barna, hosszú, egyenes, merev, a lemez szélére simuló, világos fonalakkal. Virágai körülbelül 4 centiméteresek, keskeny, hegyes cimpájúak. A forma levelei durván papillásak, míg a típus a Yucca harrimaniae csak a csúcsán papillás. A Hanksville alatt, délkelet Utahban gyűjtött példányokról a képeken is jól látszik a növény egyedülálló szépsége, sziklakerti értéke.
Szárazságtűrő, egyben teljesen télálló, mint azt 1985 telén is megmutatta. Az általunk gyűjtött földalatti törzs szaporítása megkezdődött, sajnos termőhelyén ritkán virágzik és rosszul köt, így magja ritkán kerül a maglistákra.
Kommentek a bejegyzéshez