Pasadena-Paim Springs-Phoenix

Az estét még San Franciscóban töltöttem, bejártam utoljára a város fényárban úszó utcáit, felkapaszkodtam a dimbes-­dombos utcák hajlatára, ahonnan festői kilátás nyílt az egyete­méről híres Berkeley és Oakland felé, s ahol a pompás Golden Gate-bridge és vetélytársa a Bay-bridge szeli át a tengeröblöt. Éjfélkor indultam, a busz ablakából még utoljára az egykori dokkok londoni Big Benre emlékeztető kivilágított tornya maradt emlékképemben, s a fénymozaik felhőkarcolók tömege. Aztán elnyelte a látnivalókat egy hosszú alagút, s a San Fran­ciscó-i látomás már nem is tért vissza többé. Hajnal felé már Hollywood és Los Angeles útvesztőin száguldottunk. Hirtelen megnőtt a forgalom, alattunk, felettünk, keresztben és párhu­zamosan mindenütt kocsik futottak néha 8-10 sávon. Úgy, éreztem, egy óra is eltelt, mire a város peremétől a centrumba érkeztünk. Innen viszont már csak percek kérdése volt Pasa­dena, ahol a híres Hungtington könyvtár épülete körül a leg­alább olyan híres és gazdag botanikus kert terül el. A növé­nyeket részben földrajzi csoportokban, részben pedig hatalmas, önálló gyűjteményekben foglalja magába, így különálló pál­ma- és szukkulensrészlege van. Jó néhány napot töltöttem a kaktuszok és jukkák rendszerezett világában, ahol azonos klímakörülmények között tanulmányozhattam Mexikó és a legészakibb Amerika kaktuszait, agávéit és jukkáit. S elennél jobban elmélyültem, annál jobban meggyőződtem arról, hogy milyen komoly rendszertani problémák megoldása vár még az elkövetkezendő évek kutatóira. A jukkák csaknem minden második faja ellenkezett az eredeti leírással - a törzs nélküli fajok törzsesek, a törpék nagyok, a keskeny levelűek pedig széles levelűek voltak. Itt pedig nem volt világháború, hogy elvesztek volna az eredeti leírások és fajnevek, mint nálunk, s a kerti szakemberek hozzá nem értését sem szabad feltéte­lezni. Nem, a zűrzavart maguk a növények okozták azokkal a változásokkal, amelyeket az eredeti termőhelyéről elkerült növény új, téliesős, mediterrán körülményei között muta­tott.

Gondolatokkal és mondhatom, hogy anyaggal is megra­kottan hagytam ott a kertet, eltelve az új ismeretségekkel és barátokkal, akikre - éreztem - bármikor építhetek. Bizto­sítottuk egymást a viszontlátásról, és nemsokára ismét az autóbusz halványkék, ultraszűrős ablaka mögött ültem. A lég­kondicionált kocsi kellemes hűvöséből alig volt hihető, hogy San Bernadinót elhagyva ismét a sivatagi hőség szakadt ránk, újra átléptem kaktuszország küszöbét! Újra megszűnt az idő és a tér, magányos és végtelenül szabad lettem! Megjelentek a már jól ismert sivatagi kísérőim az aranyló tüskés gömböc fejű Cylindropuntia echinocarpák s a sivatagi pálmaliliomok, a Yucca schidigerák. Rövidesen feltűntek a San Jacinto-hegy­ség sziklaoldalai, amelyet tavasszal fehér hósapka borít még akkor is, amikor lent már virít a kaliforniai aranypipacs virágtengere. A csúcs 3500 m fölé magasodik, a városból drótkötélpálya viszi a nyárból a télbe a síelni vágyókat. Palm Springsnek nemcsak a nevében szerepel a pálma, hanem akad is Washingtonia-, Sabal- és datolyapálma bőven. S ami a név második felét illeti: kutak s források is akadnak, amelyek gyógyvize csalogatta egykor ide az indiánokat, ma pedig hívja Észak reumásait s az idősebb generációt,i azokat, akik már megunták odafönt a hideg teleket. A légkondicionálás új len­dületet adott a környéknek: kisebb-nagyobb üdülőtelepek lepték el a sivatagot, ahol a kő-, kaktusz- és jukkarengeteg vad szépségű kertjeiben elszórt, kis, légkondicionált házak nyújtanak számukra elzárt, nyugodt öregséget.

Néhány forrás különös ritkaságokat, endemikus, csak ott élő halakat rejteget, mások egy korábbi mocsár vagy pálma­liget ritka kétéltűit őrizték meg. Két éve sincs talán, hogy egy mindennapi útját járó természetbarát az egyik, pálmától dús mélyedésben nedvességet látott szivárogni a talaj felszínére. Megmozdított néhány követ, hogy az arra vetődő állatok az összegyűlt vízből ihassanak - s az egyik elmozdított kő alatt egész csomó, alig tíz cm-es, üvegesen áttetsző, nagyszemű szalamandrát talált. E kétéltűek még Kaliforniában is ritkák, délen pedig még sohasem találtak belőlük, főképp nem a leg­vadabb Mojave-sivatagban! Az új faj (Batrasoceps aridus) a kér­dések egész sorát veti fel, nemcsak az evolúció, hanem a klímatörténet szempontjából is, amely mindig szorosan össze­függött a növényzettel és az állatvilággal. A földfelszín ala­kulásával, a klíma változásával mennyi megpróbáltatást kellett átélniük a kis élő kövületszalamandráknak az ősi forrásokban!

Utamat azonban nem a szalamandrás, pálmás völgyek felé vettem, hanem fel a San Jacinto-hegység oldalán, hogy foly­tassam a kaktuszgyűjtést. A völgy bejáratánál eltűntek a Cylindropuntia echinocarpák, amelyek, úgy látszik, nem élnek meg a nyers sziklatalajon, s helyettük megjelentek az első Cy­lindropuntia bigelowiik. Azt hiszem, ez a legcsodálatosabb Cylindropuntia! Hengeres törzsét és hajtásait barnába játszó, aranysárga, sűrű „tövisbunda" fedi, s viszonylag kevés ágú, kis „fácskákat" alkot. Tüskéi horgasak, hajtásai pillanatok alatt ta­padnak, akár a bogáncs. Amikor az elsőt megfogtam, a kezem­hez, amikor megpróbáltam kesztyűvel levenni, a kesztyűmhöz tapadt. Ráléptem cipővel s megpróbáltam kiszabadítani kesz­tyűmet a karmai közül, de akkor a cipőmhöz tapadt úgy, hogy a másik lábammal kellett segítenem, de akkor meg ahhoz ta­padt. Végül egy kő és egy bot segítségével oldottam meg a problémát, s bár a bothoz is hozzátapadt, azt már nyugodtan otthagyhattam ... Az amerikaiak „jumping (azaz ugró) kak­tusz”-nak mondják, s szentül hiszik róla, hogy az arra járókat a kaktuszhajtások „megérzik" és ráugranak. Az igazság az, hogy a tüskehártyából kiálló láthatatlan hegy már akkor a bőrünkbe fúródik, amikor még úgy hisszük, hogy a növény­hez hozzá sem értünk! A sziklákon soha nem látott méretű, Echinocereus engelmanniik versenyeztek szépségben és tömeg­ben a Cylindropuntiákkal. Yucca schidigera, Ferocactus acanthodes és a sziklapárkányok száraz talajába süllyedt, szintén bogáncsszerűen tapadó Mamillaria microcarpa került gyűjtőzsákomba.

Este - hogy elkerüljem a Palm Springs-i hotelkeresést - a vagy 40 mérföldre fekvő Yoshua Tree településre utaztam, és innen mindjárt továbbindultam a sivatagba, hogy ott töltsem az éjszakát. Órákat baktattam az előttem ismeretlen tájon, aztán egy hatalmas Yucca schidigera tövében kibontottam a háló­zsákomat. Zseblámpám fényénél fejeztem be aznapi jegyze­teimet, majd elaludtam úgy, hogy a nap már jócskán fenn volt az égen amikor felébredtem. Mindjárt az első pillanatban ész­revettem, hogy éjszaka látogatóm volt: talán szkank vagy a sivatagi szürke róka, de az is lehet, hogy coyote, a sivatagi farkas, tény azonban, hogy a sült húsnak és kenyérnek „hűlt helye" maradt. Itt, a nemzeti parkban (Yoshua Tree National Monument) hatalmas testű „hegyi oroszlánok", pumák is élnek, azonban ritkák, velük alig lehet találkozni. Szerencsére vizem hozzáférhetetlen volt, mert ha azt megisszák, máris for­dulhattam volna vissza. A reggeli nap fényében fotózni és gyűjteni kezdtem, a hideg éjszaka után valósággal jólesett a meleg. A jól ismert mojave-sivatagi növények között feltűnt a Cylindropuntia ramosissima tüskés és teljesen tüske nélküli, kopasz formája. Aztán még hosszú gyaloglás következett, amíg a józsuéfák birodalmának jelképes kapujához a nemzeti park határához értem. A terület valamikor az indiánoké volt, és csak az 1900-as évek elején tűntek el, de eszközeik maradványait ma is gyakran találni. Néhány sikeres cowboy a századforduló után még virágzó gulyát legeltetett a környéken, ám a túlzott kihasználás, majd az 1923-as aszály hatására a terület elnép­telenedett, s a telekspekulánsokat is távol tartotta a táj sivár­sága. Nem volt különösebb akadálya, hogy 1936-ban a 100 km hosszú 20-40 km széles területet nemzeti parkká nyilvánít­sák! Az egykori legelőkön ma csak a gyapjas-bundás „chollák", a Cylindropuntia bigelowiik tömege jelzi a fél évszázaddal ezelőtti emberi beavatkozást.

A Yoshua-tree, azaz a józsuéfa elnevezés a legtermetesebb amerikag jukkát jelöli. A történetírás hitelt ad annak a felté­telezésnek, hogy a spanyol hódítókkal érkező móroly nevezték el a széttárt karjaikat égnek tartó hatalmas fákat Józsué vezér­ről, aki bevezette a zsidókat Kánaán földjére.

A parkot a Kis-San Bernadino-hegység kb. 1500 m magas vonulatai szelik keresztül, és kb. 25 km hosszú sétaúton ismer­kedhetünk meg a nevezetességekkel. Persze a sétaút csak annak séta, aki „sétálva végighajt" légkondicionált kocsijával, de már kevésbé annak, aki az izzó melegben Yoshua-Tree falutól már vagy 22 km-t gyalogolt, csak a Park bejáratáig! Az út

egyfolytában emelkedett, először csak alacsony, korcsnak tűnő józsuéfák szétszórt állománya kísérte, de 1300 m fölött egyre sűrűbbé váltak. Törzsük megvastagodott, koronájuk kitel­jesedett. Jól látszott, hogy a józsuéfák előnyben részesítik a ma­gasabb fekvésű területeket, ahol emelkedik a csapadék men­nyisége. A víz itt nagy úr! A fás növényzet általában apró cserje, s a józsuéfák emelik legmagasabbra koronájukat. Az egykori indián őslakók éppúgy, mint a sivatag későbbi hódítói, a tavaszi vízfolyások útjába gátakat emeltek, így tartalékoltak vizet a szárazabb időkre. Az ilyen időszakos vízfolyásokat nagyobb cserjések, medvefűcsomók és kaliforniai borókások kísérik. S ahogy fölfelé baktattam, utamat különös, feltartott farokkal futó sivatagi gyíkok keresztezték, a galléros gyík és a farkukat szinte komikusan csavargató leopárdgyíkok. Néhol, kidőlt jukkafák szemléltették a növények alkalmazkodását a sivatagi életkörülményekhez: a fa törzse „szétfolyik", szinte talpon áll a durva, köves talajon, nem tartja vaskos, erőteljes gyökérzet, hanem csak vékony, egyenrangú mellékgyökerek, amelyek sekélyen futnak szét a talaj felső rétegében. Érthető ez, hisz a futó záporok csak a talaj felső részét nedvesítik át. A józsuéfák nyári esős trópusi őseit valahogy itt felejtette a vegetációtörténet, a Mojave-sivatagtól körülvett Kis-San Ber­nadino-hegység környezetében, s alkalmazkodóképességükkel követni tudták az évezredek és generációk lassú múlásával az életkörülmények változásait. Messze délre húzódott, de mégis oly közeli rokonai ma lenn élnek Mexikó nyári esőktől öntö­zött jukkaerdeiben. Este hagytam el Palm Springset, és a lemenő nap fényében még jól láttam Thousand Palms (Ezer Pálma) és Indio hatalmas datolyaültetvényeit. S jól látszott a hatalmas öntözőrendszer, amely az itteni „Kolorádó-folyó” csatornáiból kapta a vizet, aztán besötétedett, s egyedüli lát­ványnak Amerika megszokott színes reklámjai, a „Texaco”, „Gulf”, „Mobil” és a hamburgerjeiről híres „McDonald” ­üzletek fényreklámjai maradtak.

Arra ébredtem, hogy csend van, a busz áll. Csupán unalom­ból csomagolni kezdtem útijegyzeteimet - s már-már indult is kifelé a busz, amikor észrevettem, hogy Phoenixben állunk! Megérkeztem álmaim városába!

Hányszor néztem a térképen, ahogy bent fekszik „kaktusz­ország” szívében, elképzeltem a saguaroktól szabdalt tájat, a dúsgazdag tavaszi sivatagi pompát. Phoenixben ugyan az ab­szolút minimum – 11 °C, tehát nem tartozik a télálló kaktu­szok „próbaterületeihez”, de az északi fajok messze lejönnek délre, s a városközponti fekvésével remek kiindulópont Ari­zona északabbi területei felé, ahol a déli, félsivatagi flóra pom­pás gazdagsággal megy át a fagyos magashegyvidékek és a Mogollon-fennsík felé. A kaktuszoknak itt már a tél komoly megpróbáltatásait is ki kell állniuk.

Másik célom a város határán fekvő Papago Park megláto­gatása volt, ahol sivatagi növényekkel, elsősorban szukkulen­sekkel foglalkoztak. Phoenix „kétpúpú teve” hegye alatt terül el a botanikus kert, a budapesti állatkerti sziklákra emlékez­tető kopasz, de vörös sziklák között. A kert vezetője minden segítséget felajánlott, birtokba vehettem a könyvtárat és a her­báriumot. A találkozások fénypontja az egyszerű, közvetlen, igazi természetszerető ember, H. S. Gentry volt, az agávék kutató szakértője. Vele beszéltem át izgalmas esti témakalan­dozások közepette az agávéproblémát, s ő jelölte meg számomra a télálló agávék egész sorát, amelyekkel addig még nem találkoztam. Aztán kirándulások következtek a park munkatársaival a szélrózsa minden irányába.