Nyugat felé elfogynak az erdők... (Houston-San Antonio-Del Rio)

Texas! Farmok, farmerek, cowboyok, vadnyugati romantika! S kaktuszok mindenűit, amerre a szem ellát... Nem, már nem ez Texas. Sík táj, itt-ott kiemelkedő, táblaszerű lapos hegyekkel, művelt földekkel, bölénycsordák helyett legelésző, zömök szarvasmarhákkal és ötsorú szögesdróttal az utak mellett, amely végig kísért minket. A magánterületre belépni nem szabad, nem is ajánlatos, mert a magántulajdon Amerikában szent és sérthetetlen. De ami a szögesdróton túl maradt, azért többnyire kár is lett volna bánkódni: a művelés, a legeltetés kiirtott már mindent az egykori növényzetből... Hát a kak­tuszcsodás Texasszal bizony még várnunk kellett -, de azért később elérkezett az is.

A határ után még nem érződött, hogy „Texasban” járunk. A dús, szubtropikus erdők szegényesebbek lettek ugyan, de még tartották magukat a liánok, sőt a pálmák is a fák árnyéká­ban. Houston után azonban szinte szemünk előtt törpültek le, ritkultak meg az erdők. Itt már érezhető volt, hogy a meleg job­ban tartja magát, mint a nedvesség - valahol az egyensúly megbomlott. Utunkat a megszokott apró rágcsálók és kis testű ragadozók helyett furcsa, páncélos testű állatok keresztezték: a kis, öves tatuk vagy armadillók, a sivatag jellegzetes állatai. Az út szélén német városkák neveit olvashattuk: „kijárat” Rosenberg, Ulm, Erlinger, Weimar, Schulenburg felé: szinte Európában érezhettük magunkat, ide vándorolt német tele­pesekről tanúskodtak a nevek. Weimar - így távolból - temp­loma után hangulatos városkának látszott, európai ízekkel csa­logatott. Letértünk hát az autópályáról, de csalódtunk, mint már annyi amerikai városban: a szép templom körül csak a megszokott amerikaias házak látványa fogadott. Annyi hasz­nunk mégis volt, hogy megálltunk az alacsony, gyepfoltokkal szabdalt kis tölgyes erdő szélén. A fák között apró levelű, örökzöld magyalféle (Ilex vomitoria) bokrai csillogtak - az indiánok ősi gyógyító, hánytató növénye. S a fű között egy különös, tüske nélküli kaktusz bújt meg, az Opuntia aciculata, hosszú glochidiumszőrökkel areoláiban. Gyorsan begyűjtöt­tem, lefényképeztem. Ez volt az első kaktuszországbeli gyűj­tésem, s tulajdonképpen itt kellett volna még Budapesten tett könnyelmű ígéretem beváltani, amely szerint az első texasi kaktuszba beleülök majd örömömben. Csak nehezen sikerült ki­magyaráznom magam, s ezzel kivédenem e csupa glochidiumos kaktuszszörnyeteget, amely után valószínűleg még hetek múlva is szedegethettem volna magamból az irdatlan mennyi­ségben nőtt horgas szőröket. De hiába halogattam, később sem akadtam olyan kaktuszra, amelybe szívesen beleültem vol­na, jó tanulság: elérhetetlennek tűnő dolgokra sem jó fogadni, mert bekövetkezhetnek.

Az erdők még tovább ritkultak és az út mentén mindenna­possá vált nagytermetű medvetalp kaktuszokban az Opuntia lindheimerit és az O. engelmanniit ismertem fel. Ágaikat már dúsan borították a pirosló termések.

Hondo tartomány határán hatalmas tábla állt: „This is God's county please don't drive through like a hell” (Ez isten tartománya, ne vezess rajta keresztül, akár a poklon), de nem is kellett itt már figyelmeztetni, mert lassítottunk így is, úgy is: elénk tárult a valódi félsivatag, a kopár sziklás táj az egyet­len zöldellő larreával (Larrea tridentata), e kis, mindent elviselő örökzöld bozóttal, s a nagy termetű opunciákkal és jukkák­kal. San Antonio a sivatag városa. Úgy tűnt, hogy itt nincsen egyetlen hűvös, árnyas pont sem, mindenütt csak a forró asz­falt, izzó betonfalak. Megnéztük a gyönyörű spanyol-barokk Alamo templomot s erődítményt, amelyet az északiak tá­madásától védtek a texasiak, hogy ott maradjanak mind egy szálig, mint a spártaiak Thermopülainál. Aztán már mentünk volna tovább e városi pokolból, ám San Antonio nagy meg­lepetést tartogatott még számunkra: a szívében folyó Arneson folyócska kristálytiszta vizét, amely 5-6 m-rel a város szintje alatt folyik, partján üde sétányokkal, pálmákkal, filodendronokkal, örökzöld magnóliafákkal és forrásnyi pa­rányi vízesésekkel. A sivatagi városból alig húsz lépcsőfok vezetett egy húsz méter széles szubtrópusi világba, ahol órá­kat bolyonghattunk a pálma- és lombosfák, a víz és az árnyék bűvöletében!

Estére értünk Del Rióba. A város a Rio Grande partján fekszik, amely határfolyó Mexikó felé. Nem messze a várostól a folyót hatalmas gát duzzasztotta fel, így született az Amistad-tó. Partjáról - részben a vízszintingadozások miatt - hiány­zik a jellegzetes vízparti növényzet, helyette, furcsa ellentétként, a víz felső határától néhány méterre már tüskés, vadsivatagi növények virultak. Alig vertük fel sátrunkat, már vágtattam is a sivatagba, első kaktuszgyűjtő utamra. A törpe bozótok, fél­sivatagi mahóniák (Mahonia trifoliolata) között Cylindropun­tia arbuscula és Cylindropuntia kleiniae húzódott meg - min­dig a bokrok árnyékában a naptól védett, északias oldalon. Echinocactus horizonthalonius, Opuntia engelmannii kerültek gyűjtőzsákomba.

A kaktuszos, köves tájból csupán a kemény levelű, fekete termésű datolyaszilvafák (Diospyros texensis) és a 2-3 méter magas óriás jukkák (Yucca torreyi) bizarr, aszimmetrikus koronái magasodtak ki. (Még egy alacsonyabb jukka is nőtt itt, alig emelkedve ki a törpebozótokból, a Yucca constricta.) Leírhatatlan élmény volt, szabadon tallózni a szebbnél szebb kaktuszok között, főképp európai szemmel, ahol egy néhány ököl nagyságú, itt közönséges növényt a gyűjtemények valóságos kincseiként csodálunk! S bár eredetileg távol állt tőlem, most mégis megéreztem azt az ellenállhatat­lan gyűjtőszenvedélyt, amely az Amerikába érkező kaktusz­gyűjtőket mindig elragadta.

Reggel jót fürödtünk az Amistad-tó tiszta vizében, mintha éreztük volna, hogy jó ideig ez lesz az utolsó tó, amiben meg­mártózhatunk. Valóban heteken át nem láttunk több tavat, egészen Nevadáig, ahol hasonló gát a Colorado folyamát sze­lídíti a sivatagi hegyek közé ékelt tóvá, a Lake Meaddé.

Összeszedelőzködtünk, irány a Big Bend Nemzeti Park!