A pannon sík- és dombvidéket féltve óvjuk a karcsú, északi és magashegyvidéki fenyők merev, az észak hűvösét sugárzó képétől. A meleg, kedves szőlős tájak örökzöldjeit keresvén óhatatlanul szóba kerül az atlasz cédrus hű kísérő növénye, a numidiai jegenyefenyő. Szubmediterrán kertekbe a délközeli (szubmeridionális) öv e déli növényekkel, félcserjékkel beültetett hangulatos kerttípusa számára sokan keresik. Déli mediterrán egzotikumot várnak az afrikai Atlasz-hegység fenyőjétől.
Ellentmondásosnak tűnik, de igaz, hogy a numidiai jegenyefenyő sötét haragoszöld lombozatával, magasbaszökő karcsú koronájával sokkal inkább az észak követe az afrikai magas hegyvidéken, sem hogy a dél hangulatát vihesse északra, és sokkal zordabb növény, mint a vele társuló vízszintes ágazatú kékes-szürke, lágyvonalú cédrusok, vagy a délspanyol andalúziai jegenyefenyő.
Csupán az alsóbb, szárazabb övezetben válnak kisebbekké, szabálytalan ernyős koronájúvá és ezüstösen csillogóvá - kellemes léptékűvé a sík- és dombvidéki telepítéshez.
A hazai magállományok rendkívül választékosak. Nem hibridek - mint annyian feltételezik -, hanem a termőhelyén a hideg és a száraz szélsőségei közé szorított növény a mérsékelt övben „kiszabadul”, genetikai sokrétűségével párosul a rugalmasság. Amíg a természetes élőhelyen a kegyetlen szigorúságú szelekció csak az élőhelyhez legjobban alkalmazkodott típusok felcseperedését teszi lehetővé, addig a faiskolában az alaki variáció-sor életképességéről mesterséges körülmények között gondoskodunk. A sok egyedi alak az oka annak, hogy a mérsékelt övben a numidiai jegenyefenyőnek a fiatal és olykor a termő példányait is nehéz felismerni. Általában feltűnő a fiatal növényeken és az árnyéki hajtásokon a tűlevelek fésűszerű széthajlása, fényes csillogása, sötétzöld színe. A termőhelyi példányokon és az időskori ágakon a tűk a hajtásra merőlegesen, csaknem egyenletesen körben állnak, húsosak, ovális keresztmetszetűek, hamvasak, és a felső oldal csúcsközeli részén szaggatott légzőnyílás sorosak (ezüstös csúcsúak). Feltűnő a rügyek ragyogó pirosbarna színe és a tűlevelek alján a kékesfehér kettős sáv.
A tobozok akkor tipikusak, ha felleveleik (brakteáik) a tobozban rejtettek. A mérsékeltövi formák azonban (részben a tobozpikkely fejlődésének visszamaradásának következtében) gyakran kiálló brakteájúak, ilyenkor meredeken felállók, sohasem visszahajlók.
A magoncok karcsúsága, ritkás átmenetei szinte a közönséges jegenyefenyőre (az Abies albára) emlékeztetnek és csak évtizedek múlva alakulnak át a kívánatos - az andalúziai jegenyefenyőre emlékeztetően - csavarvonal szerint merőleges tűállásúvá. Ez arra ösztönöz, hogy a legszebbek termőhajtását a könnyen beszerezhető hazai magból származó magoncra oltsuk. Így kezdettől több örömet nyújtanak a fák és hamarabb beteljesedik az a kép, amelyet az alacsony, sűrű, kékesszürke, húsos-hengeres hajtású, 20 cm-es világoszöld, gyertyaszerűen felálló tobozoktól megrakott, szétterülő ágazatú fáról alkotunk.
Kommentek a bejegyzéshez