A Mojave-sivatag felé

A Coconino plató gyönyörű fenyveseiben kanyarogtunk Wil­liams felé, a Kaibab Nemzeti Erdő (National Forrest) utókor­nak is megőrzött festői fenyvesei voltak ezek, itt-ott köves tisz­tásokkal és a tisztásokon Opuntia macrorhiza és Coryphantha arizonica-párnákkal. Williams még 2060 m magasan fekszik, de aztán nyugat felé fordulva ugyanolyan gyorsan eltűntek az er­dők, mint amilyen gyorsan megjelentek a Painted-sivatag után, Flagstaff előtt. Aztán a diófenyős borókások is füves síkságba törpültek, s helyettük, amerre a szem ellátott, mindenütt jó méteres kaktuszbozótok tűntek fel. Először hitetlenkedtem, de később biztonsággal meggyőződhettem, hogy ezek is Cy­lindropuntia whippleik, de a Kis-Kolorádónál látottaknál jó­val nagyobbak, vaskos, erőteljes hajtásokkal. S a nagy kaktusz­foltokat ugyanakkora bogyósjukka-foltok váltogatták. Nem éreztük, de a táj változása jól mutatta, hogy egyre lejjebb eresz­kedünk, egyre jobban közeledünk a kaktuszokban gazdag arizonai félsivatag felé. Kingman 3300 láb, tehát alig több, mint 1000 m magasan fekszik, és ebben a magasságban már ott piroslottak a jó félméteres hordókaktuszok, a Ferocactus wislizeniik, köztük régi texasi ismerősömmel, a sivatagi agá­véval (Agave lechuguilla). Jó két óra volt tehát gépkocsival, amíg lejutottunk a Coconino-platóról abba a magasságba, ahol a Grand Canyonban is megjelentek a Ferocactusok! A domb­oldalon a hordókaktuszok között méternél is magasabb, rit­kán elágazó, szalmasárga tüskéjű Cylindropuntia acanthocarpák és a Yucca baccata érdekes, még eddig nem látott, új formája (var. vespertina) tűnt szembe, hosszabb, keskenyebb, egyenes, kékesszürke levelekkel. Tövises Echinocereus tri­glochidiatus-párnák és Opuntia chloroticák fonták az egészet gyönyörű, természetes kaktusz-sziklakertté! Ha itt délre for­dultunk volna Phoenix felé, a dúsgazdag kaktuszos, sziklás táj a saguarok világába vezetett volna. Mi azonban Kalifor­nia felé igyekeztünk, egyre csak nyugatra tartva, a Mojave-­sivatag felé. Kingman városát elhagyva, alig győztem jegyezni a változásokat, mint már annyiszor Texas óta. Ismét, szinte perceken belül változott meg minden: ahogy egy sziklaszoros­ból kibukkantunk, a Yucca baccaták között embermagasságú, törzses, bizarr jukkák jelentek meg: a Mojave-sivatag jellegze­tes Yucca schidigerái - e tipikus, sivatagi jukkák. Üstökük aszimmetrikus, kissé tépett, s az egész növényen érződik az örökös „szomjazás". Közöttük jó tenyérnyi lapátokból álló kékesszürke „hódfarkak" Opuntia basilarisok és tetőtől talpig tüskés Echinocereus engelmanniik nőttek. S mintha a Kingman előtti, szalmasárga tövisű Cylindropuntia acantho­carpák zsugorodtak volna alig 30-40 cm magas törzses tüske­bozóttá, jelentek meg a Cylindropuntia echinocarpák. Néhány mérfölddel arrébb hófehér szőrgombolyagok borították a sár­gává aszott földeket, mintha a perui hegyek csupaszőrős alpesi kaktuszait látnánk. A medveszőrkaktusz (Opuntia hytsricina var. ursina) azonban tipikusan az alacsonyabb fekvésű, siva­tagi régió, a „Mojave Desert” növénye. Közben északnyugat­nak fordultunk, Las Vegas felé. Sziklás hegyek zárták le a látóhatárt, s előtte - alig akartam hinni a szememnek, amikor megpillantottam egy hatalmas józsuéfát (Yucca brevifolia) az út mentén. Úgy tudtam eddig, hogy ritka növény, amely csak a róla elnevezett nemzeti parkban (Yoshua Tree National Monument) található, északi törpe változata pedig (var. jaegeriana) a Mojave-sivatagot szegélyező hegyekben, így az Ynio-hegységben. Itt azonban egyre gyakoribbá váltak, úgy­hogy út menti telepítések gyanúja fel sem merülhetett. Ahogy kiszálltunk fotózni, ismét eddig nem látott fajok kerültek a szemünk elé. Így a Mojave-sivatag sajátos „Austrocylindro­puntia"-törzsmintázatú Cylindropuntia ramosissimája és a szalmasárga, fű közé lapuló, „sokfejű" Echinocactus poly­cephalus. Itt már eltűntek az Echinocereus engelmanniik, de kitartottak a Yucca schidigerák, a Cylindropuntia echino­carpák és az Opuntia basilarisok. A táj ezután nem változott, csak amikor egy hatalmas szik­laszoroson átjutva elénk tárult a Kolorádó folyóból duzzasztott fenséges Mead-tó: oázis a sivatagban, oleanderligetekkel, Was­hingtonia-pálmasorokkal! A víz kellemes - nyári Balaton - hőfokú, ám a levegő száraz és forró, úgyhogy az ember igazán csak a vízben érezhette magát jól. Harminc mérföld út, s este már a fényárban úszó, mindenütt mozgó Las Vegas utcára nyíló „Slot-masina" termeiben játszot­tunk. Nyertünk tíz dollárt, veszítettünk húszat, és még éjszaka elindultunk, hogy a sötétben menjünk át a nappal oly forró Mojave-sivatagon. Útközben jót beszélgettünk Las Vegasról, erről az egyedülálló játékvárosról, amelyet csaknem mindenki elítél, mert központja sok minden rossznak, s mert szerencsejátékokból é1 - de amelyben mégis majdnem min­denki jól érzi magát. Valami önfeledt lezserség, valami gyer­meki játékösztön lesz itt úrrá mindenkin, s míg játszunk, észre­vétlen rágad magával a megcsillanó „vadnyugati szerencse" hangulata. Csak nem szabad úgy jönni, hogy itt nyerni kell, hanem ki kell tűzni egy pénzösszeget, amit elveszthetünk, s ha mégis nyerünk - az csak tiszta öröm. S a játszó felnőt­tekből virágzik egy város ott, ahol még egy szegény indián­település sem tudna megélni. Mert a szerencsejáték kivételes jo­gát Nevada mégiscsak természet adta sivárságával érdemelte ki.

Ablakunk előtt közben sziklafalak s valóságos józsuéfa­erdők suhantak el, kísérteties látványt keltve a csillagoktól világos sivatagi éjszakában. Végül leparkoltunk Jean után,

alig 60 km-re Las Vegastól: az elsuhanó táj titokzatos, izgal­mas látványt sejtetett, amelyet kár lett volna az éj sötétjében elmulasztani. Hisz nem mindennap utazhat az ember keresz­tül a Mojave-sivatagon!

Hogy hol álltunk le, az igazán csak reggel derült ki: egy sziklás völgyben, egy józsuéfákkal borított hegyoldal tövé­ben, alig néhány méterre egy jól megtermett fától. A reggel, amely fogvacogtatóan hideg volt, igazi élményt nyújtott: begyűjthettem néhány magról kelt, alig félméteres józsuéfát! Aztán útra keltünk, hogy megtegyük az utolsó 100 mérföldet kaktuszországban. Mert San Bernadino felé lassan eltűnt a sivatag, a védettebb völgyekben már megjelentek a duglász­fenyők és a borókák, a kertekben pedig a Washingtonia-pál­mák, a magas törzsű, üstökös, kaliforniai Sabal-pálmákkal és oszlopos európai ciprusokkal. A hegyeken túl már a téliesős éghajlat gyönyörű mediterrán erdői virulnak, ott már csak elvétve élnek kaktuszok.