Denver-New York

A busz ablakából néztem, és nem láttam mást, csak füves síkságot a látóhatárig: ritkás ürümbozótokat, közepükből szétugró merev jukkarozettákat. A préri most az egyetlen látni­való lesz 400 mérföldön keresztül, s még jó, hogy nem észak­ról délre utazom, mert akkor 2500 mérföldön át tartana! E ha­talmas síkság pedig nem síkság! Mérföldenként 10 lábat eresz­kedtünk a Sziklás-hegységről, hogy 5500 lábról lassan 1500 láb­ra érkezzünk. Talán Johnson, amerikai geológus, volt az első, aki a századforduló táján megállapította, hogy a Great Plain - a „Nagy Síkság”, az ottani Alföld-lényegében a Szik­lás-hegység hatalmas lejtője, amelyet 50 millió éve töltöget a Sziklás-hegységről lemosódó törmelék, homok és agyag. Mert a Pangaea őskontinens nyugat felé sodródott részét a törésvonal mentén feltörő és megszilárduló magma már olyan erővel préselte, hogy a kontinens kérge nem tudott ellenállni, s a Cordillerák - amelynek északi része a Sziklás-hegység hatalmas hegylánca -, mint egy óriási redő, torlódott a ma­gasba. Az Alaszkától Tűzföldig húzódó hegylánc a növény­világ hídja volt évmilliókon keresztül Észak és Dél között. Amíg lent, az Egyenlítőtől északra és délre a trópusi őserdők­től a tundráig változott a klíma tükrében a növényvilág, addig a magas hegylánc kiegyenlítettebb, hűvös klímával kötötte ös­sze Északot Déllel. E gondolatok mellett szemléltem az alig változó tájat: 145 mérföldre Denvertől lassan eltűnnek az üröm­cserjék (Artemisia tridentata) és a Yucca angustissimák, s helyükbe a jelentéktelenebb Yucca glaucák léptek.

Kaktuszt nem láttam sehol. Pedig a kisebb, dombszerű kiemelkedéseken, embertől nem járt részeken Neobesseyák, Coryphanthák és Echinocereus baileyik húzódtak meg a fű között.

San Louis, Indianapolis csillagos ege után az ohiói hajnal már sűrű ködben érkezett, s az autók hosszú sorának ködlám­pái szinte megráztak a Dél és a Vadnyugat nyugodt, idő és tér nélküli végtelen érzete után. Pittsburgtól már az Appalache nyúlványai között kanyarogtunk, otthoninak tűnő sűrű lomb között, amelyeket már sárgára csípett az októberi hűvös éjsza­ka. Fenn a hegyoldalak sziklapárkányain az erdőklíma párá­ját és esőjét, de a sziklagyepek melegét egyszerre „élvező” Opuntia humifusa-gyepek lapultak. Mily lázba hoztak volna, ha itt látom meg az első kaktuszt nyugat felé tartva! Most azonban a búcsúzó kaktuszvilág jelentéktelen, utolsó követei voltak. S aztán az erdők egyre nőttek, s a dús tölgyesek és

hikoridók leveleit rezgette a szél. Az erdők szegélyén már sárgán nyílottak a virginiai varázsdiók, amelyek ilyenkor, a sárguló lombbal egy időben nyitják ki szirmaikat. Már csak egy órára volt New York, s hamarosan fel is tűntek a tá­volban az üvegtorony felhőkarcolók... Egy világ, egy hosszú csavargás ért véget ebben a New York-i érkezésben.