A Chisosban

A hegység a félsivatag „fantomja”. Legalábbis így magyarázza a név jelentését az etimológia. Az apacs indiánok nyelvén vi­szont a „chisos" különös, rejtett életű erdőlakó embert jelen­tett. A félsivatag lakóinak titokzatos volt a hegy: nyári esők idején fehér ködbe burkolózott a hatalmas gránittömb úgy, hogy odalenn nagy messzeségből is jól látszott, amikor vihar tombolt a Chisoson. A félsivatag életét ez pedig alig befolyá­solta. Néha futó zuhany felüdíti ugyan a levegőt s a szikkadt larreás bozótokat, de a síkság és a Chisos mégis két külön világ! Fenn gazdag tölgyeserdők díszlenek, tűzpirosan nyílik az embermagasságú zsálya, és a napi záporoktól kövérre híznak a hatalmas agávék (Agave hawardiana). Itt, az Emory-csúcs 2420 m-es magasságában csúcsosodik ki a Chihuahua félsiva­tag észak-amerikai része! A hegy csodálatos reliktumi flórát őriz, még abból az időből, amikor az Öt-tó alatt lappangó hatal­mas jégtömeg az amerikai, fajokban gazdag flórát messze délre szorította. A jégkorszak múlásával az észak felé nyomuló, régi területeit visszahódító flóra, a sivatag kialakulásával és a kelet-nyugati flóra szétválásával egy időben, lassan felszorult a magasabb hegyekbe, ahol a szükséges minimális vízmennyi­séget még megkapta. A hegyoldalak azonban zsákutcát jelen­tettek, onnan nem volt út tovább! Lent pedig lassan egyre sivárabb táj fonta körül a hegyet, törpebozótokkal, kaktuszok­kal, jukkákkal és alig 200 mm-es évi csapadékkal! Fent a ma­gasban pedig együtt maradt a keleti és nyugati flóra, úgy, mint hajdanában a dús harmadkori „arctotercier" erdőkben, s meg­maradt néhány, különben északi fenyőfaj: a duglászfenyő és az arizonai ciprus is. Rio Grande Village-t elhagyva, alig fél óra múlva már kap­tattunk is felfelé a Chisos meredek szerpentinjein. A sivatagi hőség szinte percek alatt csökkent, és már meg is jelentek az első lombos fák: a tölgyek és a Kárpátok törpe, havasi medve­szőlőjének termetes amerikai rokona, a szúrós medveszőlő (Arctostaphylos pungens). Javában nyíltak a parányi levelű, fehér virágú fallugiabokrok (Fallugia paradoxa) „vadrózsa­virágai", egyszerre mutogatva krémfehér virágaikat és pely­hes termésbóbitáikat. A „Chisos-basin", e hegycsúcsoktól öve­zett hatalmas medence, a kirándulások központja, tűző naptól védő, árnyékolókkal ellátott kempinggel, vásárlóközponttal és lovardával. Sátrat vertünk és lovat béreltünk a másnapi útra. Kora hajnalban indultunk. Az út mellett az Agave lechu­guilla áthatolhatatlan szőnyege nőtt, ég felé görbülő dárda­levelekkel, s köztük méltóságteljes távolságban az Agave hawardianák.

Érdekes volt, hogy a jól ismert agávé (Agave americana) északi rokona mennyire szigorúan köti életét a nyári esőkhöz: 1000 m-en alul csak a sivatagi agávék nőnek és itt, 1500 m fölött, már egymást kiegészítve alkotnak paradi­csomi szukkulenskerteket. Sőt, felzárkózik egy harmadik faj is, a chisosi agávé (A. chisosensis). Ez a faj azonban jóval rit­kább - és talán nem alaptalan feltevés, hogy az előbbi kettő hibridje. Diófenyők (Pinus cembroides) és borókák (Juniperus deppeana, J. monosperma, J. flaccida) között haladunk. 5600 lábnál (1850 m-nél) magas, szavannaszerű területre értünk, benne hatalmas medvetalpkaktuszokkal, Opuntiákkal, az Opuntia engelmannii és az O. chlorotica nyáriesős éghajlat alatt növő nagy testű formáival. A sziklákon szivárványkaktusz, Echinoccreus rigidissimus húzódott meg, valósággal szivárvá­nyos, piroslilás övekkel - növekedési periódusonként más és más árnyalatú tüskékkel - borítva, a repedésekből pedig a Mamillaria heyderik feje bukkant elő: az egész növénynek alig egytizede! 2000 m fölött a honi tölgyegekre emlékeztető alacsony tölgyesek gyönyörű erdeibe értünk - néhány töl­gyön még egészen friss, zsenge hajtások virultak. Itt a tavaszo­dáshoz nem elég a meleg, a hosszú, száraz tél után frissítő eső is szükséges. A sivatag közepén csak május-júniusban bontják ki rügyüket a fák, amikor már a vidéket nyári esők öntözik.

Nagy meglepetés volt számomra a sok agávé (Agave hawar­diana), a fák árnyékában az avartól hizlalt talajban nőttek, 4 m-nél is magasabb virágszáruk messze felszökött a fák koro­nájába. Lejjebb már rég termést érlelt, itt fönt azonban ilyen­kor, július végén még javában virágzott. Az alacsonyabb régiók texasi üstökliliomját (Dasylirion texensis) itt egy kes­keny levelű, alig törzses faj, a Dasylirion leiophyllum váltja fel, a tűzpiros, 2 m magas zsályabokrokkal (Salvia regla) valósággal egzotikus díszkert látványát keltette! Délután 4 óra­kor, szinte óramű pontossággal vert végig a zápor, hogy az­után a felhők pompás szivárványtünemény kíséretében adják át helyüket a tűző napnak. Még órákig haladtunk fölfelé, mire a a déli szakadék peremét elértük. Ezen a helyen a felszínre tört harmadkori láva hatalmas, fekete sziklái szakadnak a mélybe. Itt nyílt meg először a hosszú út alatt a teljes sivatagi körpa­noráma: 2300 méter magasról az alig 700 méter magas fél­sivatag, égbe szökő forgószelekkel s a távolban a Chihuahua ki­ugró hegyláncaival! A platót magas, szavannaszerű fű borí­totta, agávékkal és az először itt megjelenő törzses opunciával (Cylindropuntia imbricata). S ilyen magasságig hatol fel a siva­tagi agávé (Agave lechuguilla) is. A hegy tetején természetes kővályúban folyt egy kis patak: a Boot Spring vize, juharfákkal (éer grandidentatum) és egy apró levelű jezsámennel (Phila­delphus serpyllifolius) övezve. Harminc-negyvenezer évvel ezelőtt a hegyekbe szorult duglász- (Douglas-) fenyők ritkás erdei következtek, elég csökött, felkopaszodott fákkal: nyo­mába sem lépve az északi vagy a kaliforniai erdőségek száz­méteres faóriásainak!

Lassan beesteledett, és már csak a zseblámpák előrevetett fé­nyében villantak fel a már jó ismerősnek számító chisosi nö­vények.

Éjfél közeledett, mire a kempingbe visszaértünk. Nyomban nekiálltam a frissen szedett növényeket préselni. Még tartott a New Orleans-i utcaszélen szerzett nagy köteg újságpapír, ami itt már nagy értéknek számított. Fából készült szárítópréssel, láncprésekkel, ragasztószalaggal körülvéve, nekifogtam a munkának. Egyszerre lábamat valami finoman megcirógatta. Egy pillanatra megrezzentem, de csak egy skunk (szkank) volt, az amerikaiak „bűzösborz"-a, amelyet már napközben is megfigyeltünk a tábort szegélyező cserjés szélén. Csodálatos fekete-fehér lompos farkát legyezőszerűen szétterítve járkált - talán kissé illetlenül is, és persze egyben fenyegetően, hisz ott rejlenek hírhedt bűzmirigyei. A legkisebb ijedtség elég ah­hoz, hogy a bűzmirigy kiürüljön, olyan szag kíséretében, amely még a legelszántabb kajori (sivatagi sakál) étvágyát is elveszi. S mindjárt hozzátehetem, hogy nincs az a panoráma vagy kényelmes sátorhely, amely feledtetni tudná az emberrel a szkankok átható pézsmaillatát! Ám mindez csak akkor, ha az állat megijed. S ez villant át agyamon, amikor a cirogató borz­farok hatására teljes mozdulatlanságba merevedtem: nem, a világért sem akartam kellemetlen perceket szerezni látoga­tómnak! Számításom bevált: a szkank jóízűen eszegetve, vagy húszperces lassú művelettel kirámolta a gondosan megtöltött szemétkosarat - hogy aztán a mosatlan edényt is alaposan kinyalja -, aztán eltűnt. Én meg munkámat lassan befejezve nyugovóra tértem, hisz már jócskán benn jártunk az éjszaká­ban. Nem aludhattam azonban sokáig, mert szkank barátunk - nem lévén önző - a jó lakoma után úgy látszik, az egész családot odarendelte! Ezt akkor tudtam meg, amikor álmom­ból újabb cirógatásra ébredtem és szép, tágas sátramban a be­szűrődő holdfénynél nem kevesebb, mint négy szkankot fedez­tem fel. Most ugyan könnyebb volt elviselni a mozdulatlan­ságot, s tán el is aludtam volna, ha a szkankok nem kezdték volna el odakint irdatlan játékukat az üres konzervdobozokkal. S lám, türelmem hiába termett rózsát: a kis buszban alvó só­gorom a felriasztott ember első mérgében odavágta papucsát a játszadozó borzcsapathoz. A szkankok eltűntek - mi pedig várhattuk a virradatot, mert a hajnal felé támadt lenge szellő oly átható pézsmaillatot sodort felénk, amit alig bírtunk elviselni.

Virradatkor felszedtük sátorfánkat - ott hagytuk kitűnő, naptól védett betonárnyékolós helyünket, s kiköltöztünk a napra. S bár fáradtak voltunk mindnyájan, mégis elmosolyod­tunk, amikor láttuk, amint a frissen érkező turisták valósággal lecsapnak az árnyékos kempinghelyre - hogy azután egész rövid időn belül újra csomagoljanak, átadva helyüket a követ­kezőknek, azok pedig a rákövetkezőknek. Ottó sógorom jelen­tést tett a parkőrségnél a szkankok ellen, attól azonban szőr­száluk sem görbült, mert védett terület lévén, ott minden élő­lény szent és sérthetetlen.

A hosszú, de alvás szempontjából mégis csak rövid éjszaka után most már elhatároztam, hogy gyalog járom végig a teg­napi útvonalat: lóhátról csak nem lehetett minden növényért megállni, leszállni, s a lovat sem volt mindig hová kikötni. Azt pe­dig szigorúan meghagyták nekünk, hogy amennyiben nem aka­runk gyalog visszabaktatni, a lovat ne hagyjuk egyedül, kipány­vázatlanul, mert a derék állatok már annyiszor látták a hegyet, hogy könnyen felváltják a terepjárást az otthoni finom szénára, s kereket oldanak. Az ilyen hazainduló lovak befogása a szik­lás, köves ösvényeken legtöbbször már csak lenn, az istálló­ban sikerül. A fáradtságot hamar elfeledtem - a kaktuszok, agávék és üstökliliomok kusza rengetegében. Megmásztam a sziklákat, s betértem minden kis csapáson, bejártam az útta­lan utakat. Rezgőszakállak (Cercocarpusok), pirosan nyíló zsályabokrok s pompás örökzöldek között baktattam, meg­figyeltem a már messziről jelző csörgőkígyókat, a parányi dongóként berregő, röptükben csattogó tarka kolibriket, s fény­képeztem, gyűjtöttem a kaktuszokat. Az egész út olyan volt, mint egy mesevilág, mintha egyedül járnék egy világtól elzárt, gyönyörű édenkertben.