Chisos-EI Paso

A reggel már úton talált: Big Bend-Marathon-Alpine­Van Horn útvonalon robogtunk El Paso felé. Közben ismét át­vágtunk a meseszép jukkáiról nevezetes Brewster tartományon, majd nyugati szomszédján Presidión. Az út mentén két-három méteres Yucca rostraták magasodtak, majd Alpine után fel­tűnt alacsonyabb, kékesszürke törpe rokonuk, a Yucca thomp­soniana is. Rövidebb levelével, szalmasárga, törzsre simuló, száraz levélköntösével igazán egzotikus - és talán a legszebb jukka! Sokan csak formának tartják - s valóban ott veszi át a helyet nagyobb testű rokonától, ahol a Ráktérítő felől áramló nyári esőhullámok észak felé haladva, egyre gyérülnek. Most, valóban érezni lehetett, hogy észak felé egyre szárazabb az éghajlat: kevesebb lett a zöld, a larreabozótok sötétzöldből sár­gás olajzöldbe váltottak át. Most már csak a folyóvölgyekben tűnt fel az üde lombozatú növényzet. S ilyen helyen bukkantak elő - nagy meglepetésünkre újra - a Chisos magasabb régió­jában látott Cylindropuntia imbricaták. Ekkor kezdett meg­világosodni előttem, hogy miért fejlődött hosszú éveken át olyan lassan sziklakertemben ez a faj, a napon könnyen ki­száradó törmelékdrenázson. S megértettem azt is, miért hiány­zik a nyári esőktől öntözött, erdőborította hegyek után csak­nem végig egész új-Mexikón - az északi Belen vidékéig -, hogy aztán újra közönséges legyen szinte mindenütt Kolorádó állam magasan fekvő fennsíkjain és hegyoldalain, s hogy miért fejlődik olyan szépen a párás üvegházakban! A Cylindropun­tia imbricata nyáron vízigényes növény, s csak kényszerűség­ből nő, sínylődik a szárazabb fennsíkokon. De a száraz siva­tagot messze elkerüli!

El Paso előtt a magas törzsű Yucca rostratákat egy másik magas törzsű faj, a Yucca elata váltotta fel. Messziről nagyon hasonlónak tűntek, de közelebb kerülve jól látszott jellegzetes­ségük, a levélszélről leváló rostok kusza tömege.

El Paso 1200 m magasan fekszik, tehát magasabban, mint a mi Mátránk. Vele szemben terül el testvérvárosa, a mexikói Juarez, amelytől csak a Rio Grande választja el. A hídfőnél hatalmas mexikói embertömeg várakozott, hogy néhány napra vagy hétre munkát kaphasson El Pasóban. A „szegény és gaz­dag szomszéd"-viszony jól látszik a két város közötti különb­ségen: Juarez alacsony épületeivel szemben El Paso valóságos metropolisznak tűnik. Ez azonban csak látszat, mert El Paso is csupán 20-30 magasabb épületével kapta a nagyvárosi külsőt, egyébként belül, az alacsonyan terpeszkedő, tespedt, sivatagi városok hatását kelti. Klímája kontinentális-félsiva­tagi: az év nagy része száraz, meleg, de az abszolút minimum értéke meglepően alacsony, -20 °C. Az ilyen hideg azonban nem lehet gyakori, az öntözött parkokban gyönyörű Sabal pálmák, japán naspolyafák és más örökzöldek díszlenek, sőt védett helyeken kisebb, bokortermetű Washingtonia pálmák is.

A városba nyúló Franklin-hegységbe sétautak vezetnek fel, s a védett területen a város közelsége ellenére fennmaradt az ősi természetes növényzet. Az alacsonyabb régiókban Yucca baccata, Yucca torreyi és Agave lechuguilla adott vad, pompás sziklakerteket, Dasylirion texensisszel és Nolinával. A maga­sabb régiókban megjelenik aYucca elata, a Cylindropuntia imb­ricata, Opuntia engelmannii, Opuntia macrocentra, Opuntia polyacantha, Opuntia arenaria, Echinocactus horizonthalonius, Echinocereus pectinatus, Echinocereus viridiflorus, Ferocactus wislizenii, Echinomastus intertextus. Gyakori itt egy csaknem barnás virágú Echinocereus chloranthus forma és a tavasszal tűzpirosan nyíló Echinocereus fendleri is. Itt bukkantam rá először az egyik legellenállóbb, hidegtűrő agávéra, az Agave parryira. Visszafelé Cylindropuntia leptocaulis és Echino­cereus enneacanthus került a gyűjtőzsákomba. E gazdag kak­tuszflóra minden további nélkül elviseli az időnként betörő kemény hideget, amely néhány száz méterrel feljebb csak fokozódik. A Washingtoniákat, ha elfagynak, újra ültetik, ám a kaktuszokat soha senki nem ülteti újra, ha a fagytól elpusz­tulnának!

A sétaúton nem találkoztam senkivel - a rekkenő száraz melegben csak botanikusnak juthat eszébe a Franklin-hegység úttalan útjait járni, hisz lent hűtött úszómedencék és öntözött, üde pázsitok várják az átutazó turistákat. Mégis, amikor poro­san és tövisektől szaggatott lábbal hazaérkeztem, hogy én is hűs vízben heverjem ki a nap fáradalmait, úgy éreztem, hogy sokat veszítettek azok, akik El Pasóban víz mellett töltötték a napot!

El Paso-i napjaink közben még egy eseménnyel gazdagod­tak, itt tettem meg életem legrövidebb országlátogatását: 100 métert és 10 percet töltöttem Mexikóban. Úgy kezdődött, hogy áthajtottunk a Rio Grandét átívelő hídon, amely állatker­ti rácsokhoz hasonló elkerített gyalogjáróktól éktelenkedett. A rács a mexikóiaknak szólt, akik a jó kereseti lehetőségért valósággal kezdték megszállni a déli USíállamokat. A híd közepén kattantak a fényképezőgépek, jelen esetben az USít búcsúztató és a Mexikót üdvözlő emlékköveknél - és már benn is voltunk Mexikóban. A hídfőnél beutazási engedélyért folyamodtunk - de alig tíz perc alatt kiderült, hogy hiába: az amerikai állampolgároknak kijáró kedvezmény engem nem illetett, hiába érveltem, hogy én is dollárral fizetek. Nem is lett volna semmi baj, szépen visszafordultunk az USíba. Itt azonban kellemetlen meglepetés ért bennünket: a marijuá­nára érzékeny amerikai vámőrök csaknem ízekre szedték kocsinkat! Huzatok, ülések, pótgumik - és egyáltalán semmi sem maradt érintetlen. Marijuánát persze nem találtak, de bezzeg megtalálták az addig féltve őrzött kaktuszaimat! Ki­jelentették, hogy Mexikóból semmilyen növényt nem vihetek át növényegészségügyi vizsgálatok nélkül, a karantén viszont fél évig tart (hol leszek én már akkor, s főleg mi lesz addigra a szépen jeltáblázott növényeimmel..). Hiába bizonygattam, hogy alig tíz percet töltöttem Mexikóban, aszfalttal burkolt, kaktuszmentes terepen - ez nem hatott -, mint ahogy nem hatottak a kaktuszaimon díszelgő texasi és floridai jelcédulák sem. Elkeseredésemben végső lépésre szántam el magam: a kocsi teljes kirámolásának pillanatában a kaktuszokat rejtő dobozaimat egy óvatlan pillanatban visszacsempésztem a ko­csiba. A sikeres akció után s már-már a végső „győzelem" kü­szöbén a segédkező vámőr, túláradó lelkesedésében még egy­szer benézett a kocsiba, rámutatott a dobozra, hogy abban mi van? Kelletlen bevallottam, hogy növény. „Ah, újabb nö­vények" felkiáltással megfogta dobozaimat és újra a kirámolt holmik közé helyezte. Ennyi szemfülességet már csak egy még elszántabb lopással lehetett kivédeni. Erre, úgy látszik, még a legrafináltabb vámőr sem számított, mert a legértékesebb kak­tuszaimat rejtő dobozokat ismét visszacsempészhettem a kocsi­ba. S milyen az ember! Amikor mexikói kalandunkat már csak múlt időben emlegettük, egyre jobban kezdett bosszan­tani az a néhány kaktusz is, amit csalétkül a vámőröknek hagytam. Azóta, ahányszor a szépen gyarapodó Opuntia drum­mondiit vagy a tövistelen Opuntia aciculatát nézegetem, elmo­solyodom magamban, hogy hogyan csempésztem vissza, az amerikai kaktuszkártevőket - Amerikába!