Kevés fenyőféle illik annyira a pannon sík és dombvidék hangulatához, mint az andalúziai jegenyefenyő. Meleg, gyakran aszályos nyár, hideg, havas, esős tél, tehát szélsőségekben a hazánkéhoz hasonló körülmények formálták a délspanyol hegyek gerincein. Feltűnő és a jegenyefenyők között szinte egyedülálló, hogy húsos, hengeres tűi a hajtásra merőlegesen, csavarvonal szerint körben állnak, ettől a hajtások valósággal szobafenyőinkre (Araucaria) emlékeztetően hengeresek. E szokatlan sajátosságot fejezi ki a népies név: kolbászfenyő. A többi jegenyefenyővel és más sudaras fenyőkkel ellentétben a korral kiterebélyesedő, gömbös, olykor ellaposodó koronájával, lombjának szürke hamvasságával a legjobban idomult a pannon táj szelíd lankáihoz, párától tompított lágy színeihez. Délebbről európai fenyőféle aligha kerülhetett a parkokba, hisz az andalúziai hangulatos ki város, Ronda fölé magasodó, közel kétezer méteres Sierra de Ronda-nál csak néhány görög sziget, közöttük Kréta van délebbre, és termőhelye egy szélességi körön van a numídiai jegenyefenyőével (Abies numidica). A dél kopár magas hegyvidékén a tudomány számára Edmond Boissier fedezte föl az 1800-as évek elején, három közeli hegyen is megtalálta, így a Sierra de Estepona-n, a Sierra de Nieva-n (mészkő és szerpentin alapkőzetben) és legnagyobb állományait a Sierra de Ronda-n, 1200-1800 méteres magasságban. Egyiken sincs sok belőle, állományai ma már szigorúan védettek.
Bár az évi csapadék ott, a mienkhez képest soknak tűnik (1000 mm) , de a csapadék eloszlása egyenlőtlen. Az éghajlat nyáron száraz, csak a téli félév kiegyenlítetten esős. Így a fő növekedési időszakban a talaj még a hólétől, téli esőktől átjárt.
A fiatal és idős növények - különösen kertkultúrában - igen különbözőek. A magoncok közül sok sötétzöld fényes és lapos, a hajtáson fésűszerűen széthajló tűjű és csak később, 10-15 év múlva (száraz helyen valamivel hamarább) alakul ki a jellegzetes, a hajtásra merőlegesen, csavarvonal szerint körbeálló, megközelítően hengeres, szürkén hamvas időskori hajtás. Kékesszürke alakja (f. glauca) a Ronda-hegység szomszédságában lévő Grazalema környékéről került kultúrába. Ezt és általában az időskori mutatós alakokat (sajnos a száraz, meleg termőhelyeket legkevésbé kedvelő Abies alba-ra), a herényi faiskola oltja, szaporítja.
Az idős fák, főleg szárazabb helyeken, szétterülő koronaágaikkal, betömörödő lombozatukkal, a felpattanás előtt liláspiros, majd citromsárga porzós tobozkáikkal, később a világoszöld, hamvas, hengeres tobozok tömegével fenséges látványt nyújtanak, s környezetükben szinte egyedülálló hangulatot teremtenek.
Meleg, nyílt helyre ültessük: fiatal korban az öntözés, a csupán szórt fényt engedő árnyékolás, könnyen száradó talajokon a talaj takarása sokat segít növekedésében. Néhány méteres magasság elérése után ne törekedjünk a sudár feltétlen megóvására, hagyjuk a szabad többsudarú vagy szétágazó korona, a szabad forma kialakulását, sőt segítsük elő a korona ernyős átalakulását.
Csak a fiatal növények és a talajközeli ágrészek szenvednek mínusz 20 C-fok körül fagykárt, ilyenkor a tűk sérülnek, egy részük kihajtáskor lehull.
Kommentek a bejegyzéshez