1970-ben láttam először kasmíri ciprust, éspedig az angol királyi botanikus kert, a Kew Gardens mérsékelt nagy pálmaházi csarnokában, kenderpálmáktól övezve. Hosszú, vékony mintázatú hajtásai a vízesés lágyságával, opálos kékséggel, méter hosszan omlottak alá. E cipruson látszott, hogy kényes, olyan, amely nem hogy a hideget, de talán még a hűvös fuvallatot is csak nehezen viselné. A gondolat ugyan átvillant rajtam, hogy de szép is lenne egy ilyen fa a honi kertekben, de az éppen gyöngyvirág-fürtjeit bontogató szamócafák láttán hamar elhessegettem a gondolatot: ha itt a Kew-ban sem hidegtűrő e ciprus, akkor mit várhatnánk tőle a mi ridegebb teleinken?