Alighanem az amerikai ámbrafa (Liquidambar styraciflua, mexicana) törzséből kifolyó, gumiszerűvé szilárduló édeskés balzsam volt a világon az első rágógumi, amit az indiánok ősidők óta fogromlás ellen használtak.
Még sokféle növény gumiszerű nedve szolgált hasonló célt. Érdekességként még egy kutyatejfélét, a jégvirágot (Agaloma marginata) említjük meg. A fél méternél magasabb, karcsú, fehéren szegélyezett levelű szép növényt Új-Mexikóban az indiánok a „hegyek havának” nevezik. Nyúlós tejnedvét régóta rágóguminak használják. Nálunk dísznövénynek ültetik.
A világot meghódító rágógumi az amerikai indiánok egy másik kedvelt, ősi rágójából, a csiklefa, másként zapotafa (éhras zapota) nyugtató hatású, gumiszerű nedvéből lett. A rágógumi titkát már a spanyol hódítók ellesték az azték indiánoktól, de világsikere csak jóval később lett, és újra Amerikából indult el.
Állítólag a múlt század közepén egy mexikói tábornok terjesztette el a csiklerágást katonái között, jótékony nyugtató hatása miatt. A hír egy amerikai üzletember fülébe jutott, aki rövidesen nyereséggel gyártotta. Igazi világsikerre egy amerikai gyógyszerész vitte, aki különféle ízesítéssel hozta forgalomba. A természetes rágógumi a megcsapolt csiklefa levegőn megszilárduló tejnedve, cukorral, tejjel, ízesítőkkel összedolgozva. Napjainkban igen sokféle ízesítéssel készítik. A megvágott pisztácia törzséből kifolyó aromás balzsamot is gyakran használják a rágógumi gyártásában. A manapság forgalomba kerülő rágógumik nagy része már nem a természetes csiklével, hanem szintetikus alapanyagokkal készül. A rágógumi ugyanis olyan világszenvedéllyé vált, amit a közép-amerikai csiklefaállományok már nem tudnak kielégíteni.
A rágógumi talán az egyetlen nem káros, sőt hasznos rágó. Erősíti és tisztítja a fogakat, kellemes leheletet biztosít, s akik rágóznak, esküsznek rá, hogy nyugtató hatása is van.
Egyáltalán nem válik Európa dicsőségére, hogy a dohányrágás, az ún. bagózás meglehetősen gusztustalan és egészségtelen szokásának elég sokáig hódolt. A szegényebbek a pipában maradt dohányt és a szivarvéget, a tehetősebbek az erre a célra megfelelőnek ítélt dohányleveleket rágták. A fogakat, szájat elszínezte, a leheletet kellemetlenné tette, s ma már bizonyítható, hogy az ajak és szájüregi rák gyakori előidézője volt. Jó, hogy kiment a divatból.
Csupán leheletillatosítónak is számos növényt rágtak. Minden olyan szóba jött, ami kellemes, kámforos, balzsamos illatú és ugyanakkor jó ízű, nem keserű, csípős vagy savanyú. Sok növény nyugtató vagy izgató hatására éppen a leheletillatosító rágás közben figyeltek fel.
„Ott álltam... s mögém mintha minden égöv
fája, mirtusz, pálma, tölgy, szikamór, bükk,
banán s fűszer-virág vont volna függönyt,”
John Keats: Hyperion bukása
Fordította: Tandori Dezső
Kommentek a bejegyzéshez