A rágógumi története I. - Bétel

„Szép volt veletek élni, szélben arccal égni,

latin Antillák táncoló, lobogó királypálmái,

örökzöld levél-csarnokzatú fák, kardsúlyú spanyolnád,

viaszpálmák, olajpálmák, mézpálmák, tömjénfák, lobéliák,

orchideák, indák, drogvirágok, tamariszkuszok,

óriás zsurlók, forróövi cserjék, erdőfojtó álom-liánok,

lonc rejtette kertek, tengerpartig kísérő boltíves fasorok,

balzsamfák, kininfák, mangók, kóladiók, oszlopkaktuszok:

trópusok szürke harcosai és a harcokon túl: a ciprusok,”

Dobai Péter: Havanna, Kuba, 1974

A „rágózás” igen régi szokás. A növények különböző részeit leginkább három okból rágták az emberek. Egyeseket élénkítő, izgató hatásuk végett, másokat éppen ellenkezőleg: azért, mert bódítanak, nyugtatnak, s végül igen gyakran csupán a száj és a lehelet illatosítása volt a cél.

Ősi, élénkítő szenvedély a bételrágás, az ázsiai népek egyik legelterjedtebb szokása, amelyről Európába Marco Polo hozta az első híreket, 1298-ban. A bétel még ma is a trópusi Ázsia egyik legfontosabb élvezeti növénye. A szenvedély hódolóinak számát kb. 200 millióra becsülik főként Indiában, Pakisztánban, Sri Lankában és Délkelet-Ázsiában. Délkelet-Ázsia trópusain a piacokon is árulják az elkészített bételcsomagokat.

A bétel meglehetősen bonyolult élvezeti szer. Egyik fontos alkotórésze az arekapálma (Areca catechu) magva. Az igen magas (30 méter), s talán a Föld legkarcsúbb, sima szürke kérgű fája egész Délkelet-Ázsiában (Óceánia szigeteit is beleértve) elterjedt. Sokfelé termesztik is. A vékony, magas, hajlékony törzsű fáról nem könnyű a tyúktojás nagyságú, narancsszínű terméseket leszedni. Leginkább fiatal gyermekek feladata ez. Az ún. bételdió a termésben lévő egyetlen nagy mag, ami a tápanyagok mellett arekalin alkaloidát, tannint és vörös festéket is tartalmaz.

A bétel-„rágó” úgy készül, hogy a megpirított bételdiót szeletekre vágják, majd mész (porrá tört kagylóhéj, csigaház) és fűszerek hozzáadásával minden darabot egy bételbors (Piper betle) aromatikus illóolajokat tartalmazó levelébe tekernek. A fűszer különböző lehet, a helyi adottságok és szokások szerint. Leggyakrabban fahéjjal (Cinnamomum aromaticum) vagy kambirral (Ourouparia gambir), vagy a katechu-akácia (éacia catechu) gesztjének kivonatával fűszerezik.

Az így elkészült bételcsomagocskák rágása közben felszabaduló tannin bőséges nyálképződésre serkent, ami a rágást megkönnyíti. Ugyanakkor az arekalin alkaloida serkentő hatása gyorsítja a szívműködést és légzést, elősegíti az emésztést, és általános felfrissülést okoz. Állítólag féregűző hatása is van.

Meszet azért kell hozzáadni, mert ez biztosítja nyállal keveredve azt a lúgos közeget, ami az arekalin alkaloida szabaddá válásához szükséges. A mész igen erőteljes fogkőképződést okoz, és ez az élénkpiros nyáltól (a bételdióban lévő festék miatt) elszíneződve, majd egy idő után feketére oxidálódva teljesen bevonja a fogakat. A bételrágók ezt szépnek tartják, s annál büszkébbek, minél hibátlanabb a fekete „lakkbevonat” a fogukon.

A szívet erősen terheli, és ezért károsítja. Emellett a bétellevélben lévő illóolaj rákkeltő anyagokat is tartalmaz, ami rágással tartósan irritálva a száj nyálkahártyáját, szájüregi rákot okozhat.