A nyüzsgő nyugalom ideje

Mihelyt a lombhullatók elbúcsúztak színpompás őszi díszüktől, a téliesre váltó kert előhívja a közkeletű képzettársítást: a téli természet az elmúlás szimbóluma. Szívósan él ez az asszociáció annak ellenére, hogy az örökzöldek, a fenyőfélék és a lomblevelűek derűs vagy sötét, harsány vagy szelíd zöldjükkel nyomatékosan ellentmondanak. A csendesre higgadt hidegben most is - másképp ugyan, mint nyáron - zajlik az élet. A látszólag mozdulatlan kertkulissza díszletei mögött és a belsejében szívósan, lassú kitartással, mint a nyugodt, pihenő ember pulzusa, úgy lüktet ez a téli üzemmódba kapcsolt folyamat.

A lehullott levelek csak eredeti tápanyagtartalmuk töredékét vitték magukkal. A többit a fák, cserjék előbb kivonták, visszamentették magukba. Ami távozott - ha nem távolítottuk el -, nem megy kárba, mert a földre hullott, már színevesztett maradványt azonnal gondjukba vették a talajlakó apró gombák, baktériumok. Anyagát lebontják, visszaalakítják elemi, ásványi alkotórészeire, és ezzel újra belesimítják a természet nagy körforgásába, mert a növények számára újra felvehető formába hozzák.

Ebbe a nagy munkába bekapcsolódnak a giliszták is, amelyek a komolyabb fagyok beálltáig fel-feljárnak a talaj felszínére, és lehúzzák maguknak táplálékul a növényi maradványokat, és közben, mintegy mellesleg, forgatják, lazítják is a növények földjét. Dolgozik - olykor bosszantó károkat okozva - a vakond is, amely naponta legalább testsúlyával azonos mennyiségű pajort, bábot, káros talajlakó rovart pusztít el közben. Ezek a történések legtöbbször már rejtve maradnak előlünk, hiszen keveset járunk ki a kertbe, és akkor is többnyire nem elég figyelmesen vagy nem is tudva arról, milyen nyüzsgést rejt a nagy-nagy nyugalom. Pedig az eddig említettek még az észrevehetőbbek közé tartoznak. Hogy mi folyik ilyenkor is a lombjukat vesztett fák testében vagy a cserjék vesszőiben, de a feínyők tűiben és törzsében is, az éppoly láthatatlan, mint nyáron, de éppúgy zajlik és éppoly fontos, mint akkor.

A lombhullatók, miután egy elválasztó és elfásodó pararéteg segítségével a szelek szárnyára bízták leveleiket, a belőlük kivont tápanyagokat más vegyületekké alakítják és elszállítják. Testükben lecsökken a víztartalom - nem véletlen, hogy az erdőkben télen folyik a fakitermelés! -, sejtoldataik töményebbé válnak, és bennük sokszorosan összetett cukor- és alkoholszerű vegyületek képződnek. Ha úgy tetszik, a növényvilágnak az a része, amely képes volt benyomulni a mérsékelt és hideg éghajlatú területekre is, réges-régen feltalálta a ˛fagyálló folyadékot˝.

A dolog lényege ugyanis az, hogy a töményebb, továbbá a cukrot és/vagy alkoholt tartalmazó oldatok fagyáspontja lényegesen alacsonyabb, mint a hígabb, illetve ilyen vegyületeket nem tartalmazó oldatoké. Ezért fáink és cserjéink az idei őszt is azzal töltötték, hogy vegykonyhájukban a mind alacsonyabb hőmérsékletek hatására fokozatosan lejátszották az imént vázolt folyamatot. Ezt kívülről a hideg ˛vezérli˝, a növényi szervezetekben pedig egy olyan enzim, amely csak a hideg hatására kezd termelődni. Minél nagyobb a hideg, annál több. Ennek az enzimnek a létét és kémiai összetételét néhány évvel ezelőtt Debrecen egyetemén magyar kutatók derítették ki. Az ő munkájuknak köszönhetjük, hogy jobban értjük a növéínyekben télen is lappangva működő élet titkait.

Hétvégi telkek tulajdonosai, akik a kerti csap késő őszi víztelenítése után csak március-áprilisban látják viszont növényeiket, esküsznek rá, hogy ez idő alatt ezek a növények magasabbak, szélesebbek lesznek. Különösen a pikkelylevelű fenyőfélék, mint a borókák, hamisciprusok, ciprusok, tuják, izmosodnak a tél folyamán. Lassúbb ütemben, ezért mindennap látva őket kevésbé észrevehetően, de az úgynevezett másodlagos növekedés valóban tart a hideg évszakban is. Újabb zöld részek, elágazások ugyan nem képződnek, de a már meglévő hajtások és vesszők sejtjei tovább osztódnak, a törzs tovább magasodik. A hajtások, ágak és a törzs vastagodása viszont szinte teljesen leáll: ez a kivágott fák évgyűrűin látható jól.

Ha tudjuk, hogy egy kilogramm szárazanyag (fatest) felépítéséhez a növények hatalmas mennyiségű, 40-150 liter vizet használnak el, mindjárt nyilvánvaló, hogy a fagykár veszélyét hordozó víz jelentős részének eltávolítása után miért csökken nagymértékben a fák vastagodása. De nem áll le... Az évelő virágok többsége egész eddigi föld feletti testéből kivonta a tápanyagokat, és visszavonult föld alatti rejtekébe. De már most is ugrásra-növekedésre készen merednek új hajtásaik dárdái a földfelszín közelébe, és minden enyhébb téli napon moccannak egyet felfelé. A hagymások már ősszel bátran a föld fölé emelik első leveleiket, és akad, amely már a hó alatt szirmot is bont, dacolva mindennel.

Magvak fekszenek mindenütt a földön és a föld alatt, és mint az időzített aknákban, ketyeg bennük a biológiai óra, a kémiai folyamatok sajátos kombinációja. Kemény héjuk fokozatosan felpuhul és elbomlik, utatnyitva a csírázáshoz szükséges víz behatolásának. A hólé, az esővíz és a benne oldott ásványi sók fokozatosan elbontják, hatástalanítják azon magvak csírázásgázló anyagait, amelyek közvetlenül érés után - megakadályozandó az idő előtti beindulást - ilyen ˛felszereléssel˝, kémiai időzítéssel is el vannak látva.

Más magvak csak annyit tesznek, hogy csendben ˛mérik˝ a hőmérsékletet: ha nem kapnak elegendő mennyiségű és erősségű hideget, nem képesek kicsírázni. A fejlődést beindító anyagaikat a hideghatás stimulálja. A halottnak hitt és látott kertben mindez éjjel-nappal zajlik. Az élet gyáraiban három műszakban, folyamatos üzemben folyik a termelés. Igaz, itt nesz nélkül történik minden, s így télvíz idején más ütemezéssel és ráérőssebben, mint a nyár harsány hajrájában. Tudjunk róla, hogy a decemberi meditatív csendbe burkolózó kert is az ilyenkor talán többet alvó, de élő, új évadra készülő lények együttese.

Fotó: Pixabay