A harasztok között is vannak igen száraz termőhelyhez alkalmazkodott növények. Ilyen az egyik közép- amerikai csipkeharasztfaj (Selaginella lepidophylla). Tő levélrózsában álló, csipkefinoman osztott oldalhajtásai szárazságban gömb alakúra összehajlanak, s így évekig életben maradnak. Csapadék hatására gyorsan szétterülnek, megzöldülnek és növekszenek. Két, spárgagombolyaghoz hasonló színű és alakú kiszáradt példánya 1830 körül került először Mexikó száraz kősivatagjaiból Európába. Nemcsak a természetes kiszáradás után éled újra, hanem a lakásban, fiókban tartva is több évtizedes szárazságot károsodás nélkül átvészel. Vízbe téve, bármikor 20-30 perc alatt szétterül, megzöldül, s bár a vizet egész levélfelületével veszi fel, hosszabb ápolás után új gyökereket is fejleszt. Minderre azért képes, mert gombolyaggá gömbölyödve, igen lecsökkenti a párologtatását, s ha ennek ellenére mégis elveszti minden víztartalmát, akkor a testében felhalmozott olajok segítségével végez igen lelassított anyagcserét. Hirtelen megzöldülni és asszimilálni azért tud, mert a klorofillja - bár a növény elszíntelenedik - nem pusztul el, hanem a sejtek mélyére húzódva vészeli át a kedvezőtlen időszakokat.
Ebből a fantasztikus szárazságtűrésből adódó sajátos viselkedés, a növény valódi feltámadása, valóban varázslatos jelenség. Ezért, mint szerencsehozó növény, hamar elterjedt. A hiedelem szerint megvédte a házat és lakóit betegségtől, bajtól, gonosztól. Mindemellett a feltámadás jelképévé is vált. Az 1940-es években még nálunk is árulták piacokon, vásárcsarnokokban, de furcsa módon szentföldi emlékként, mint örökké élő virágot, a feltámadás rózsáját -a jerikóirózsát.
Hogy mi köze a közép-amerikai csipkeharasztnak a Szentföldhöz és a rózsához, egyáltalán a virághoz, hiszen ez egy virágtalan haraszt, az elég bonyolult.
Kb. a XII-XIII. századra nyúlik vissza, hogy a keresztes vitézek és zarándokok a Szentföld pusztaságairól különös, összeszáradt növényt hoztak, amihez az a legenda fűződött, hogy ha karácsony este vízbe teszik, újraéled. Ezért is adta Linné ennek a Nyugat-Ázsia és Észak-
Afrika száraz pusztáin élő egyéves keresztes virágú növénynek a jerikóirózsa (Anastatica hierochuntica – Anastasis = feltámadás, Hiericho = Jerikó, görög) nevet. A valódi rózsához semmi köze, bár gyakran rózsa névvel illetnek több, a rózsával semmi rokonságban nem álló növényfajt is (őszirózsa, pünkösdirózsa stb.). A középkor folyamán csak ezt a növényt ismerték jerikóirózsa néven. Egész évben szárazon tartották, de karácsony este vízbe tették, s amikor összehajló száraz ágai szétnyíltak, Krisztus születésének örvendezve, az éjféli misére mentek.
Később is, számos különböző növényt - amelyek hasonló higroszkópos mozgásra képesek - jerikóirózsának neveztek. Legmaradandóbb ezek közül a fészkes virágzatú Odontospermum pygmaeum. Francia utazók hozták a múlt század közepén a Szentföldről, s még tanulmányok is születtek arról, hogy ez az igazi jerikóirózsa.
Nos, a Selaginella lepidophylla mint a legújabb és legtökéletesebb „feltámadásnövény”, az 1880-as években jelent meg a világpiacon, jerikóirózsa néven. Helyet kapott a karácsonyi szokásokban, s bár a Szentföldhöz semmi köze, egy tagadhatatlan: a többi jerikóirózsa igazából nem tartotta meg életképességét, csak a nedvesség hatására a hajtásuk - bizonyos sejtcsoportok megduzzadása, illetve összeszáradása miatt - sajátos mechanikai mozgást végzett. A szélsőségesen szárazságtűrő Selaginella viszont valóban képes újraéledni. Szinte minden kontinensen van egy-egy szárazságtűrő faja. Így Ázsiában (S. borealis, S. mongolica), Madagaszkár szigetén (S. digitata) és Dél-Amerikában (S. cuspidata) is. Így lett a közép-amerikai virágtalan harasztnövény a jerikói rózsa.
A növényvilág porondjának egyik kétségtelenül legeredetibb mutatványosa az amerikai szakállvirág (Tillandsia usneoides), ez a trópusi, szubtrópusi erdők fáin élő ún. fennlakó (epifiton) broméliaféle. A szakállzuzmóhoz hasonlító vékony, szürkészöld, spárgaszerű, lecsüngő növénykék sűrűn borítják a faágakat. Gyökere nincs, levelei és elágazó hajtása egyaránt keskeny, hengeres, fonalszerű. A fán tapadókorongokkal rögzül, de nem parazitája annak. Megelégszik annyi vízzel, amit a levegő páratartalmából és az időnkénti ködből, az egész testfelületét beborító, sajátos pikkelyszerű szőrökkel fel tud szívni, akár az itatóspapír, és annyi táplálékkal, amit a légmozgás a porral, humusszal alkalmanként az ágakra sodor. Ilyen igénytelen életmód mellett nagyon száraz termőhelyeken is megél. Amerikában gyakran megtelepszenek telefondrótokon, távvezetékeken is, s előfordult, hogy olyan tömegben lepték el a drótokat, hogy amikor nedvességgel megszívták magukat, súlyuk alatt a vezetékek leszakadtak. Üvegházainkban kifeszített zsinórokon tartják. Mexikó sivatagos tájain a kaktuszokra telepedve láttam a szakállvirágokat vígan fejlődni, virágzani.
Az amerikai trópusokon és a nyugat-indiai szigetvilágban nagyon elterjedt, egyrészt mert igen gyorsan nő, másrészt mert a madarak is szertehurcolják, mivel fészket építenek belőle, s minthogy nem rögzül gyökerekkel, a szél is messze hordja. A kiszárított szakállvirágot töltő-, tömítő-, és göngyöleganyagnak használják Amerikában. Hosszú, erős szilárdítókötegei, a tillandsziarost, növényi lószőr néven kerül forgalomba.
Kommentek a bejegyzéshez