A század elején ültetett példányok lassan kiöregednek, elpusztulnak. Tíz évvel ezelőtt a szelestei és a rátóti fa is egyre rosszabb állapotba került. Ekkor úgy látszott, a faj rövidesen eltűnik a hazai parkokból. Szerencsére nem így történt. A Szombathelyi Kertészeti Vállalat faiskolájából kigördülő autókon lassan megszokott látvány a tömör tűállású kékesszürke lombozatú nemes jegenyefenyő. A közel 70-80 évnyi űrt most úgy látszik, igyekszünk behozni: egyre több választékosan telepített kiskertben és parkban látunk fiatal nemes jegenyefenyőt.
Hazája Észak-Amerika nyugati, csendes-óceáni partvidéke, ahonnan Douglas 1931-ben hozta Európába. Kaliforniában csak északon, a Siskiyou-hegységben található, de északra Oregon és Washington állam nagy hegyláncain, a Cascade és a Parti-hegység (Coast Range) hegyoldalain 800-1600 méter között állományalkotó. A vöröstobozú jegenyefenyő (Abies amabilis), a nyugati hemlokfenyő (Tsuga heterophylla), a nyugati selyemfenyő (Pinus monticola) és a nutka hamisciprus (Chamaecyparis nootkatensis) a leggyakoribb kísérői ebben a magassági övben. Elterjedésének felső határa 2000 méter. Az alacsonyabb övezetben a sárga fenyő (Pinus ponderosa), a nyugati hemlok és a duglászfenyő (Pseudotsuga menziesii) állományaiba még lehúzódik, de a szubtrópusias részen az örökzöld lombos erdők már korlátozzák a terjedését.
Természetes élőhelyéből egyértelműen következik, hogy a párás, csapadékos éghajlatot, az üde, szinte mindig nedves talajokat kedveli. Ezt igazolják az európai termesztési tapasztalatok. Egész Nyugat-Európában gyönyörű példányai vannak, ezért legszebbek a párás levegőjű Skóciában, ahol állományai maguktól újulnak is. A sokszoros lombozatú, sötét erdők aljnövényzetéből kitörő magoncok lombja merőben eltér a fényhajtásokétól - és az idősebb példányokról tovább szaporított oltványokétól. A hajtások laposak, a felső tűlevelek szorosan a hajtásra simulnak, míg az oldalsók és az alsók ívesen, fésűszerűen kétoldalra kihajlók. Így a fiatal növények a fényt sokkal jobban hasznosítják, mint az idős példányok termő- és fényhajtásai, félkörben a hajtástengely felső oldalára merőleges tűállásukkal. Ez a tény figyelmeztet bennünket arra, hogy a fényhajtású oltványokat semmiképpen sem ültethetjük mély árnyékba - mert ott fokozatosan elsorvadnak, míg a magról nevelt egyedek jól elviselik az épületek árnyékát, az északias fekvésű helyeket is. Nálunk a jövőben is a kékesszürke lombú ‘Galuca’-t és ‘Argenta’-t szaporítják. Ezeket nyílt fekvésű helyre ültessük. Magas víz- és páraigényüket a telepítést követő években fokozott öntözéssel, gödrös telepítéssel (a gyökérnyakat a 20-30 cm-rel mélyebben kialakított talajszinthez igazítjuk és szükség szerint árnyékoljuk, avarral, mullal béleljük ), vagy talajárnyékolással elégítsük ki. A jól begyökeresedett, nagyobb példányok is meghálálják a rendszeres permetezést, de a nyár második felében a szárazságot már elég jól tűri.
Az oltványok hamarabb hoznak tobozokat - és az olykor már 1,5-2 méteres példányokon fejlődő 15-20 cm-es, brakteáktól díszes tobozok látványa igazán visszatéríti minden fáradozásunkat.
Kommentek a bejegyzéshez