Európában egyetlen őshonos pálmafaj él, a palmitó. Ez a Föld legkisebb pálmája. Erre utal a magyar és a görög neve is: törpepálma (Chamaerops humilis – chamai = alacsony, rhops = cserje). Törzse szinte nincs is. Szabálytalan legyezős leveleinek üstöke legfeljebb 3-4 méteres. A Földközi-tenger nyugati vidékén és Dél-Európában él. Néhány évtizede még Nizzánál volt a legészakibb előfordulása, de több, egymást követő keményebb tél kipusztította, és délebbre szorította. Most legészakabbra Nápoly alatt nő. Az összes pálma közül a törpepálma hatol legmesszebb északra. Elterjedését valószínűleg az is befolyásolta, hogy leveleit évtizedekig szedték, és ez gyöngítette a természetes állományokat. A széthasogatott, megszárított levelekből készült a lószőrpótló tömítőanyag, az afrik. Nevét onnan kapta, hogy nemcsak Dél-Európában, hanem Észak-Afrikában is nagy tömegben gyűjtötték erre a célra. Szobanövényként mi is szívesen neveljük.
A világ legmagasabb egyszikű lágy szárú növénye a banán (Musa paradisiaca). Az 5-10 méteres, fatermetű növény látszólagos „fás” törzse a sűrűn álló levélhüvelyek alkotta, kemény, hengeres áltörzs. Ez abból is látható, hogy amikor 9-10 hónapos korában virágba borul, a virágzati tengely nem az ágon (az nincs is) fakad, hanem ezen a csőszerű áltörzsön átfúródva tör a magasba, majd a hengerből a levélüstök alján kibukva, kétméteres, hatalmas virágzattá bomlik. A termésérleléshez további 3 hónap szükséges. Ezután a föld feletti szár elpusztul, és a föld alatti rizómából hajt az új növény. A fűnemű, évelő banán ázsiai eredetű. Az indomaláji őserdőkben vadon ma is él két őshonos faja (M. acuminata, M. balbisiana). Ezek az ősei azoknak az eltérő tulajdonságú fajoknak és változatoknak, amiket ma ismerünk és világszerte kedvelünk, pl. a keményítőben gazdag M. paradisiaca, a cukorban gazdag M. sapientum, a törpe M. cavendishii, a 15 méter magasra növő M. ingens, a rostjáért hasznos, ún. manilakender, a M. textllis.
Ázsiában szigetről szigetre terjedt. Afrikába feltételezhetőleg arab kereskedők révén jutott. Az 1500-as évek elején portugál hajósok vitték a Kanári-szigetekre, valószínűleg innen került Santo Domingóba, majd Dél-Amerikába. Ugyanekkor vált Európában is ismertté. A neve (banana) afrikai eredetű szó, s mivel végül is Afrikából terjedt el Amerikába és Európába is, szinte az egész világon megtartották ezt a nyugat-afrikai, bantu eredetű nevet.
A legtöbb banánt Brazíliában és Indiában termelik, a legfontosabb exportálók azonban Ecuador, Honduras, Costa Rica és Panama. Ezért is gondolják sokan helytelenül, hogy a banán amerikai növény.
Mi csak nyersen, gyümölcsként vagy krémek formájában fogyasztjuk, de az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában igen kedvelt a szárított banán és a banánliszt felhasználása is. Az alig édes, magas keményítőtartalmú banánfajtákat, a burgonyához hasonlóan, sütve, főzve étkezésre használják.
A kétszikű, lágy szárú növények között is vannak virágóriások. Ezek a 8-10 méteres „virágszálak” távoli tájak bizarr csodái. Kicsit az egyszikű üstökösfákra emlékeztetnek, mert a 4-5 méter magas szár csak a csúcsán, körben leveles. Ennek a sűrű, levélrózsában álló üstökös koronának a gyűrűjéből tör a magasba a hatalmas, 3-5 méteres virágzat. Ezek a növények a trópusi magashegységek páraöv feletti szárazabb övében, magasan az erdőhatár felett élnek.
Kommentek a bejegyzéshez