Ezüstös vagy szürkészöld, dús lombozatával sok tekintetben a Kárpátokban és az Alpokban honos cirbolyfenyőre (Pinus cembra) emlékeztet, koronája azonban kevésbé tömött, tűlevelei hosszabbak, merevebbek, a tengely felé kevésbé visszahajlók. A ritkább ágrendszerük folytán megjelenésük erőteljesebb. A rendszerint egytörzsű, szabályos kúp koronájú koreai selyemfenyő hazájában 20-30 méterre is megnőhet, nálunk a legnagyobb, 15-20 éves hazai példány 6-7 méter magas. Az idősebb (60-80 éves) európai példányok törzsátmérője 30-40 cm. A kéreg kezdetben sima, világosszürke, később repedezett, kisebb-nagyobb szabálytalan foltokban leválik. Erőteljes hajtásai zöldek, majd zöldes-szürkék, az első két évben vörösbarnán pelyhesek. Kúpos, 10-18 mm hosszú rügyei erősen gyantásak, a csúcsukon lévő pikkelyek elálló csúcsúak.
Pirosas vagy rózsaszínű termős tobozvirágzatai a korona csúcsa közelében, a tavaszi új hajtások végén jelennek meg, s a megporzás után ugyanazon év második felére 14-20 milliméteres, rövid nyélen elálló tobozkákká növekednek. A következő évben 9-14 cm hosszú, 5-6 cm széles, érés után még csukottan lehulló tobozok ráncossá száradnak s csak lassan korhadnak. A babszemnyi magok csaknem szárny nélküliek, ehetők. A világossárga porzós tobozkák inkább a korona alsó felében a vékonyabb oldalhajtások alján, a tűnyalábok helyén jelennek meg.
Törpehajtásonként (nyalábonként) ötösével álló, a selyemfenyőknél megszokottnál vastagabb, erőteljesebb, rugalmasabb tűlevelei 6-12 cm hosszúak, 1-1,5 mm szélesek, röviden kihegyesedők, élükön sűrűn (szemmel alig láthatóan, de tapintással jól érzékelhetően) fogazottak.
Egész Koreában előfordul, de az Amur vidékén, Mandzsúriában és szórványosan Japán, Honshu szigetén is él. Erdőalkotó elegyfa, ritkán képez tiszta állományokat. Változatos társulásokban, eltérő magassági övekben él: Japánban 2000 méter fölött, Mandzsúriában a tengerszint fölött 600 méteren, Koreában 600-1500 méter között található. Mindenütt dús lombos növényzet kíséri (többféle juhar, nyír, nyár, szil), társulásaiban igen gyakori a Quercus mongolica, a Fagus crenata és a Lonicera maackii. A fenyők közül leggyakoribb kísérői az Abies homolepis, az A. holophylla, a Picea jezoensis, a Thuja standishii és a Th. koraiensis. Csemetéit J. G. Veitch 1861-ben hozta először forgalomba.
Elsősorban a hegyvidéki és nyugat-dunántúli kertekbe ajánlható. Bár évtizedek alatt nagyméretű fává fejlődhet, árnyéka nem mély, hanem inkább védő hatású. Természetes hatású környezetét merev levelű („mandzsúriai típusú”) örökzöldek és színes lombú, alacsony termetű lombhullató cserjék adják. Az említett őshonos kísérő fajok mellett a távol-keleti származású juharok is szóba jöhetnek (éer palmatum, A. japonicum). Igen szépen mutat környezetében a Laurocerasus officinalis, a Mahonia japonica és a M. bealei, az Ilex pernyi és az I. veitchii, a Skimmia, az aucuba, a Pieris és a Rhododendronok többsége. Nálunk egyenlőre egy idősebb és több fiatal példány alapján fejlődéséről kedvezőek a tapasztalatok. Elterjedését gátolja, hogy alig szaporítják. Sárga, sárga csíkos tűjű formája a „Variegata”.
Kommentek a bejegyzéshez