Ha egyáltalán szabad a színek, formák oly széles skáláját mutató növényvilágban rangsorolni, az egyik legszebb fenyő a fiatal himalájai cédrus. Nagy eréllyel nő: az ágvégeken a fiatal hajtások, vesszők lágy ívben bókolnak, a növekedési erélytől, a hajtások hosszától függően hosszan csüngnek alá. A lombozat a fiatal fákon hamvas szürke s ez a remek hamvasság egészen 10-15 évig (8 méteres magasságig) megmarad, majd amikor a lombozat fokozatosan "éretté" válik, fényes sötétzöldre vált át.
Tűi a nemzetségen belül a leghosszabbak: a hosszú hajtásokon amelyeken a tűk szórtan állnak elérhetik az 5 centimétert, míg az örvszerű levélállású törpehajtásokon a 3-3,5 cm-t.
Fejlődése igen gyors, a fiatal oltvány az első évi növekedés során eléri a 30-40 cm-t, majd a 60-at, s ettől kezdve könnyedén nő évente 60 cm-t: az 5 éves oltvány tehát már 2,4 méter. Szépsége már ekkor kezd kibontakozni: a szélesedő ágemeletek vonalai egyre jobban kirajzolódnak. A fa nagy korszaka azonban csak ezután következik: a csúcsi és vezérági növekedés fokozódik, s a tízéves fa 7-8 méter magasságával, több méterre kinyúló ágemeleteinek nyírt gyephez hasonló remek síkjaival és az ágvégeken a hosszan lecsüngő hajtásokkal, vesszőkkel elbűvölő látványt nyújt.
Rendkívül gyors növekedése és hajlama a szubtrópusias jellegű folyamatos növekedésre a himalájai cédrust kissé fagyérzékennyé teszi. Az igen erős növekedésű fákon hűvös tavasszal vagy ősszel a hajtások még ijesztően lágyak lehetnek s a hasonlóképp "betelelő" más növények csúcsfagyását ismerve ilyenkor rossz érzéssel engedjük növényünket a télbe. Érdekes módon azonban a himalájai cédrus a mínusz 10-15 fokos hidegre egyáltalán nem érzékeny és még a lágy hajtások is jól átvészelik a telet ellentétben a ciprusokkal, amelyek a hasonlóan lágy hajtásvégeket csaknem rendszeresen elvesztik, még átlagos télen is. Baj csak a rendkívüli télen jöhet, ilyenkor ugyanis a kambium fagyás nagyobb ágrészeket vagy a fa egész csúcsát elpusztíthatja. Így fagyott le az 1963-64-es télen a badacsonyörsi gyönyörű példány csúcsából néhány méter, egy időre elcsúfítva a pompás fát. Angol kertészek már a századfordulón javasolták, hogy a fagytűrő képesség érdekében a Himalája felső határáról importáljunk magot, és lassúbb növekedésű típusokat szelektáljunk. Ez azonban csak akkor lenne hatásos, ha a magágyban nem végzünk a gyors növekedésű egyedek kiemelésével egy ösztönös visszaszelektálást a gyors növekedés egyben a fagyérzékenység felé, hanem beletörődünk a lassúbb növekedésbe, így a hajtások kevésbé impozáns csüngésébe. Újabban a gyors növekedésűekből is bíztató hidegtűrésű klónok, illetve fajták kerültek forgalomba ('Verticillata', 'Pachtia').
A himalájai cédrus a Nyugat-Himalájában, Kelet-Afganisztántól Gervál (Gerhwal)-ig honos, a mi övünknél 10 fokkal délebbre, a 30. és 40. szélességi fok között, 1300-3400 méter közötti magasságban. Leggyakoribb ott, ahol a csapadék 1000-1800 mm között váltakozik, de jó talajon, völgyekben még erdőalkotó lehet 600-700 mm-es csapadékkal is. A kevesebb csapadék azonban alacsonyabb övvel és kevésbé fagyos körülményekkel jár együtt, és ez nem jelenti azt, hogy ez a cédrusfaj ilyen csapadékviszonyok között jól érezné magát nálunk is. A kevesebb víz lassítja a meleg napok hőkínálatának kihasználását, s ezzel a növény felkészülését nyugalmi szakaszára, illetve egy második (késő nyári-őszi) beindulást serkent, ami a kambium-fagyásos károk valószínűségét főként nagy növekedési erélyű fiatal fáknál ugrásszerűen növeli.
Mindezek alapján helyes, ha a himalájai cédrus talaját a tenyészidő első felében mindig nedvesen tartjuk. Kevesebb öntözés szükséges, csökken a talaj vízvesztesége, kiegyenlítettebb lesz a nedvességtartalma, ha a fát úgy telepítjük, hogy talaját védjük a felhevüléstől, a szél szárító hatásától. Így ha a déli oldalról védő támfal, fal mögé telepítjük, vagy ahol erre nincs lehetőség, ott süllyesztve ültetjük, úgy, hogy a gyökérnyak körüli egy négyzetméteres terület a környező talajszintnél 20-40 cm-rel mélyebben legyen. Ebben a mélyedésben faforgáccsal, lombbal még védő talajtakarót is alakítsunk ki. Ilyen körülmények között a himalájai cédrus Cedrus atlantica-ra oltott példányai megbízhatóan fagytűrőnek bizonyultak, és valószínűleg a magoncok többsége sem okoz majd csalódást.
A himalájai cédrus elsősorban szubtrópusias hangulatú környezetben hatásos: vízfelület, fa-tipegők, rönkfa-hidak környezetében csüngő ágazatú fenyőkkel, például oregoni álciprus fajtákkal (Chamaecyparis lawsoniana 'Pendula', 'Intertexta', 'Filiformis' és 'Filifera' szavára álciprussal (Ch. pisifera 'Filifera'), könnyező ciprussal (Cupressus funebris) és természetes társuló fajával, a himalájai selyemfenyővel (Pinus wallichiana) valamint botnáddal (Phyllostachys), japán félnáddal (Pseudosasa), törpe bambusszal (Sasa), selyemakáccal (Albizzia) és lombos örökzöldekkel teremthetünk hű környezetet számára.
Kitűnően mutat mediterrán jellegű, támfalas, lépcsős kertben, nyírott gyepfelületben mint szoliter, vagy önálló egységként a kőépületek közvetlen szomszédságában, ahol a tíz év körüli fa ágemeletei, síkjai az épület szintjének, teraszainak valósággal természetes, festői, élő folytatásai.
Magyarországi telepítése a századfordulón kezdődött: az akkor fiatal növényekről Simonkai 1896-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem Botanikus Kertjében (mai Füvészkert), majd 1901-ben a Kertészeti Tanintézet (ma Kertészeti Egyetem) kertjében gyűjtött bizonyító ágakat.
Kommentek a bejegyzéshez