A tudomány az első szárazföldi fajok, majd később a nyitva- és zárvatermők kialakulását a legkedvezőbb klímaterületen, így a trópusokon, az állandóan kiegyenlített klímaterületen feltételezi. Csakis az ilyen körülmények felelhettek meg a vízből kilépő, kiegyenlített körülményekhez szokott növényvilágnak, első szárazföldi „lépéseinél”, s ilyen klímában alakultak ki a mai flóra ősei és fő vonalai is. A trópusi centrumokból kisugárzó fejlődési vonalak azután - jóval később - fokozatosan alkalmazkodtak a fagyhoz, szárazsághoz vagy más periodikusan változó klímákhoz.
A kaktuszvilág a trópusi ősökből a nyáriesős trópusokon alakult igazán szukkulens növénnyé, itt találkozott először a rendszeres szárazsággal, ahol kilépésének előfeltétele volt a víz tartalékolása. A Peireskiák, a Peireskiopsisok, ill. a harmadkor elejétől - az eocéntól - a trópusi, szubtrópusi erdőkből ismert Eopuntia douglasii még állandóan nedves klímában éltek. Ám termőhelyük az erdőkből kiemelkedő, gyorsan száradó sziklafalakra, meredek lejtőkre korlátozódott, ahol a víz nagy része elfolyt, s így egy talaj által kiváltott „edafikus” félsivatagba kerültek. A nyáriesős trópusok meghódítása után terjedtek fokozatosan a száraz szubtrópus területére észak felé, a mai Mexikó irányába, és innen hatoltak fölfelé a hegyek oldalán a fagyos magashegyvidéki régiókig. Mindez lassan, évmilliók alatt történt.
A hegyek magasabb övében egyre hosszabbodtak a hidegebb periódusok, a csapadék és a hő mennyisége is fogyott, tehát ezzel együtt járt a lassú letörpülés. Ugyanilyen irányban hatott az erősebb ultraibolya sugárzás, amely a kísérletek szerint a növények törpe növését váltja ki. Észak felé, a síkon a kaktuszvilág a száraz szubtrópusból nem terjedhetett korlátlanul, mivel útját állta a mérsékelt övi, ill. szubtrópusi-mérsékelt övi erdőség, amelynek árnyékos, hűvösebb talaján e növények már nem kapták volna meg a szükséges fény- és hőmennyiséget. Más volta helyzet a magasabb hegységekben, főleg a százötven millió éve felgyűrődött Kordillerákban! Magashegységi mérsékelt öve ugyanis nem volt összefüggésben az északi mérsékelt övi és boreális területekkel, ahonnan a fagytűrő, rövid tenyészidőszakot is elviselő fák és cserjék tömege behatolhatott volna, elfoglalva a teret ott, ahol a trópusi erdőségek fajainak a fagy már határt jelentett. Ezeken a területeken szabad tér nyílt a kaktuszoknak, hogy egyre feljebb hatoljanak, egyre jobban alkalmazkodva a fagyhoz és a szárazsághoz. Dél-Amerika magashegyvidékén, 3000-4000 m-es magasságban, a kaktuszok szabadon vándorolhattak le délre, egészen Patagóniáig, hisz az Andok hegylánca összefüggő magashegyvidéki övet alkotott. Más volt azonban a helyzet észak felé: Közép-Amerika nyáriesős trópusi és száraz szubtrópusi övezetében, ahol csupán alacsonyabb, ill. csak szigetszerűen kiemelkedő magas hegyek voltak és csak jóval messzebb, a mai Észak-Amerika területén szöktek a hegyláncok tartósan 3000-4000 m-es magasságba. Rajtuk azonban pompás szubtrópusi, mérsékelt övi flóra virult, nyoma sem volt még a félsivatagnak, amely csak a Pliocén végén, ill. - mai formájában - csak a jégkorszak után alakult ki. A hegyeket a csúcsig örökzöldekben gazdag lombhullató erdők, fenyvesek és az északról délre hatolt arktikus cserjék borították. Valami olyan erő adhatott volna e növényfajoknak lehetőséget az északi irányú terjedésre-expanzióra-, amely lehetővé teszi, hogy alacsonyabb régiókba kerüljenek, hogy azután a hegyek oldalán egy összefüggő övben észak felé is megnyíljon számukra a tér, erő, amely kipusztítja, megtépázza az északi hegyláncok növényzetét, kopár hegyoldalakkal, sziklalejtőkkel „várva” az észak felé nyomuló kaktuszokat. Ez az idő jött el a jégkorszakkal.
A jégkorszakban az eljegesedés egészen Missouri területéig, tehát az Öt-tónál is délebbre hatolt - s ugyanígy eljegesedett a déli félteke is, a Magellán-szoros és Patagónia. A jégmező hatalmas, mintegy 1000-3000 m magas jéghegy, kiterjedésének tetőpontján elérte a mai St. Louis (Missouri) vonalát. Klíma hatása óriási volt: a csapadékot szállító nyugati szeleket délre szorította, Mexikó felé, és így a kontinens nagy részét szárazföldi, hideg-kontinentális puszta töltötte ki, ritkás cserjékkel, rövid tenyészidejű egyéves növényekkel, s a szél évezredeken át hordta a száraz, finom port, a löszt - amely óriás területeket borított be, több száz méteres vastagságban, az egykori szubtrópusi erdők és puszták helyén, északon és délen egyaránt. Az európai Günz-Mindel-Riss és Würm eljegesedéseknek megfelelő Nebraska-Kansas-Illinois és Wisconsin glaciálisok és a közbeeső enyhébb klímájú interglaciálisok alatt a flóra megváltozott: a nehezebben mozgó, terjedő fajok részben vagy teljesen kipusztultak, mások délre szorultak az észak-dél irányú hegyláncokon, vagy kiszorultak az óceáni-, a keleti atlantikus partokra, ill. Kaliforniába. Mindezzel egy időben a Sziklás-hegység és a Kordillerák déli részének magas bércein is a fagy és jég vette át az uralmat, megindultak a hatalmas gleccserárak. A flóra pedig fokozatosan egyre lejjebb szorult - helyenként 1000-1500 m-rel vagy még többel is -, s a pusztuló fás flóra helyét elfoglalhatták a szukkulensek. Az északról délre szoruló flóra, a lomboserdők pedig elfoglalták az egykori sivatagok területét úgy, hogy lassan Mexikó csaknem teljes területén szubtrópusias erdők virultak. Nyomuk máig megtalálható a mexikói magas hegyek 2000-3000 m-es csúcsain, ahol a sivatag, a nyáriesős trópusi erdők felett ott élnek a jégkorszak emlékei, a mogyorós hólyagfák, somfák, jezsámenek és még sok más növény, amely ma egyébként csak messze északon él.
A déli és az északi eljegesedés összeszorította a kaktuszflórát, a trópusi erdők lejjebbszorulása pedig megnyitotta a kaput a magashegyvidéki fajoknak észak felé, s eljutottak addig, ameddig az északi fenyvesek és törpecserjések déli állományai útjukat nem állták: a mai Mexikó területéig, a keleti és nyugati Sierrákig.
Ahogy az eljegesedések elmúltak és Mexikóból lassan ismét észak felé nyomult a lombleveles flóra, a mögöttük egyre inkább szárazodó nyáriesős és félsivatagi övezet hegyein már ott nőttek a dél-amerikai magashegyvidéki fajok: a törpe Opuntiák, az apró termetű oszlopos Echinocereusok, a kis termetű gömbkaktuszok (Coloradoák, Pediocactusok, Pilocanthusok, Utahiák stb). Majd felkerültek Észak-Amerikába, és ahogyan lassan, fokozatosan fölmelegedett a klíma, ahogy kialakultak a sivatagok, egyre északabbra s fel a hegyekbe szorultak, de most már a „híd”: a Kordillerák északi oldalán!
Az elgondolás új, hisz eddig lehetetlennek tartották, hogy az észak- és dél-amerikai kaktuszflóra között kapcsolat legyen. Több érdekes megjegyzés azonban már eddig is utal „különös párhuzamokra”, mint p1. Boissevan megjegyzése a Coloradoával kapcsolatban, hogy azok a dél-chilei Copiapoák észak-amerikai másai. Ilyen párhuzamok a dél-amerikai Pterocactusok és az észak-amerikai Micropuntiák, amelyek csak a magot körülvevő keskeny, lapos szegélyben különböznek, vagy az Észak-Amerikában, Kolorádó és Utah területén ismét expandáló, színes flórát alkotó törpe Opuntiák, amelyek ott teljesednek ki igazán, ahol már a déli fajok teljesen letörpülnek, elsorvadnak. Az itt megjelenő piros virágú fajok tökéletes másai a dél-amerikai „Airampoe”-kaktuszcsoport tagjainak és „különös módon” csak a magas hegyekben virágoznak gazdagon. Ott északon ezek a színes formák még névtelenek, és egy különös „hibrid” csoportnak tartják őket, alig gondolva arra, hogy bennük a dél-amerikai Opuntiák és Tephrocactusok származékai nyomozhatók ki. Még akad példa bőven, hisz a Pediocactus - amelyet sokáig Mamillariának tartottak -, ökológiailag annyira eltér a Mamillariáktól, annyira tipikusan magashegyvidéki faj, hogy azokkal semmilyen kapcsolatba nem hozható, s nemhogy elfogyna, letörpülne észak felé, hanem egyre jobban kiteljesedik, és a legnagyobb termetet az északi Washingtonban éri el. Az Erdisiák-Wilcoxiák, a Milák-Echinocereusok feltűnő párhuzamai, a Toumeyák, Navajoák, a Pediocactus knoweonnii, Glandulicactusok közös vonásai a dél-amerikai Neochileniákkal, Neowerdenmanniákkal, Arequipákkal, mind, mind fontos kiindulópontjai az észak-déli flórakapcsolatoknak. Észak-Amerika monotipikus vagy néhány fajból álló génuszai nem keletkezhettek egy északi fejlődési centrumból északon, hisz akkor önálló rokonsági körük lenne, s egy ilyen fejlődési vonal kialakulásához hosszú évmilliók kellenek, amikor pedig Amerikának azokon a területein, ahol ma kopár lejtők, száraz félsivatagi magashegyvidékek terülnek el, harmadkori szubtrópusi mérsékelt övi erdők nőttek, lent széles levelű örökzöldekkel, magnóliafákkal, mahóniákkal s 2000 m felett sok száz faféléből álló lombhullató erdőkből, még feljebb pedig a kaliforniai Sierra Nevada erdőségeire emlékeztető fenyvesekkel.
Az atlantikus, fagytűrő, heverő Opúntiák pedig sajátos ősi, alig tüskés fajok, amelyek Észak-Amerika eocénkori vagy ősibb szubtrópusi kaktuszainak származékai. A lassan lehűlő északi kontinens erdeiből kiemelkedő hegyoldalakon, sziklákon éltek, mint ma az Opuntia humifusa, és törpültek le és váltak fagytűrővé. A jégkorszakban szorultak a kontinens belsejéből a tengerpartra, ahol ma is őrzik egykori fagytűrő képességüket, élettani, zsugorodási hajlamukat és heverő termetüket!
Kommentek a bejegyzéshez