„Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
…
Lócsont, sárkány pikkelye,
Éji konkoly gyökere,
Múmialé iszonya,
Cápa sózott uszonya,
Vaksötétben letépett
Holdfényittas beléndek,
Törökorr, bak epéje,
…
Ide mind a sűrü löttybe:
Tigris bele kell még bele
És szörnyű lesz az ereje.”
William Shakespeare: Macbeth
Fordította: Szabó Lőrinc
A mérgező növényekkel gyakran visszaéltek. Középkori szokás volt az elbódított emberek kifosztása. Shakespeare szerint a dán királyfinak, Hamletnak az atyját beléndekkel mérgezték meg. Ezzel a témával - talán Shakespeare nagysága miatt - az írók és tudósok sokat foglalkoztak. Marlowe, az angol reneszánsz drámaírás nagy mestere írta először (1594), a II. Edward zűrzavaros uralkodása és siralmas halála című drámájában, hogy a fülbe fújt méreg öl. Shakespeare az irodalomtörténészek szerint tőle vette az ötletet. A fortélyos gyilkosság reális alapját egy angol gégész úgy magyarázta, hogy Shakespeare korában gyakori volt a középfülgyulladás, az ebből adódó heges, lyukas dobhártya és a korai süketség. Ha valakinek, mondjuk Hamlet alvó apjának ily módon károsodott fülébe mérget öntöttek, az a lyukas dobhártyán keresztül átfolyhatott az Eustach-kürtbe, s onnan a garaton át a torkán lecsoroghatott a gyomrába. Innen felszívódva okozhatta a halált. A gyilkosság - ha így történt - azért is volt zseniálisan kigondolt, mert a méreg így köhögésre sem ingerelhetett és az ízlelőbimbókra sem juthatott. Az alvó semmit nem érzett, fel sem ébredt, tehát segítségért sem kiabált. Álmában érte utol a halál. Az 1950-es években kísérletekkel igazolták, hogy a beléndek mérge a fülből jól felszívódik, s nagy adagokban úgy mérgez, ahogy az a Hamletban meg van írva.
Települések környékén gyakori mérgező gyom a nagy termetű, ernyős virágzatú foltos bürök (Conium maculatum). A mérgező piperidin alkaloidák (volatil, koniin, konhidrin stb.) minden részében megtalálhatók, de legtöbb a termésben van. Újabban bebizonyosodott, hogy a koniin éppúgy rákkeltő, mint a nikotin. Leggyakrabban úgy okoz mérgezéses balesetet, hogy a levelét a petrezselyemmel, a gyökerét a pasztinákkal, a magját az ánizzsal tévesztik össze. Előfordul, hogy az állat lelegeli. A disznók, tehenek és a baromfik gyakran elpusztulnak tőle, de a juhokra, kecskékre alig veszélyes. Izom- és légzésbénító hatása van. Fogyasztása hányással kezdődő bénulásos halálhoz vezet. Főzete, az ún. „bürökpohár”, az ókor sajátos kivégzési módja volt. A régmúltban gyakran alkalmazták gyilkosságokra is. Ismeretes, hogy Szókratész halálos ítélete is (i. e. 399-ben) egy pohár bürökfőzet volt.
Nem is olyan régen még nagy gondot okozott a gabona közé került mérgező konkoly és anyarozs is.
A szép liláspiros virágú konkoly (Agrostemma githago) a mediterránból származó, szántóföldi gyomnövény. Neve a görög agros (-mező) és stemma (= koszorú) szavakból származik, s valószínűleg arra utal, hogy ez a szép virág mint koszorú ékesíti a mezőt. Hozzánk gabonamagvakkal került, de így hurcolták be számos más országba, még a távoli kontinensekre (pl. Ausztráliába) is. Magvai ideg- és izombénító, valamint vérsejtoldó agrostemma-szapotoxin hatóanyagot tartalmaznak, ezért igen veszélyes, ha a gabonamagvakkal összeőrlik. Egy embernek már néhány gramm konkolymag súlyos rosszullétet okoz. Baromfi- vagy disznóeleségbe kerülve a jószágot elpusztítja. Igen régóta ismerik, és apró, gömbölyű, lilásfekete magvait a gyomirtószerek felfedezése előtt csak rostálással tudták a gabonaszemektől elkülöníteni. Ahol és amikor erre nem fordítottak gondot (pl. katonaságnál, börtönökben), a konkolyos lisztből sütött kenyér súlyos baleseteket okozott. Már a bibliai példabeszédekben is gondatlanságot jelent, hiszen a konkoly akkor terjed el, ha a vetőmagot lustaságból nem tisztítják, és ha a learatott gabonát hanyagságból nem rostálják. Ahogy Jób mondja: „Az búza helyében teremjen tövis és az árpa helyében konkoly.” (Jób könyve, Károli Gáspár fordítása.)
Kommentek a bejegyzéshez