Amikor április közepén a mediterrán és szubtrópus édes citromillatával, 4 cm átmérőjű, nagy fehér virágaival a tavasz zsendülő színei között egy hazai kertben meglátjuk, szinte kételkedünk, vajon itt, a mérsékelt égöv alatt járunk-e? Hát még ha környékét levendula, fényeszöld levelű olajfagyal (Phillyrea) cserjék, babérszuhar (Cistus laurifolius), örökzöld kecskerágó vagy más örökzöldek övezik!
Észak-Kína és Korea a hazája, s oly régi díszcserje Japánban, hogy az ottaniak őshonosnak tartják. A múlt század közepén jelent meg először a nagyobb európai botanikus kertekben, kezdetben a hidegházak féltett növényei között. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ott, ahol elég meleg a nyár ahhoz, hogy hajtásai beérjenek, megfásodjanak, teljesen télálló. Ahol nem túl kemény a tél, így Európa óceánközeli országaiban, még a beéretlen hajtások is áttelelnek. A vízben nem szűkölködő, meleg, napos helyet szereti, ilyenkor erőteljes növekedésű, sűrűn elágazik, hajtásain a levelek dúsan állnak. Az előző évi levelek hónaljában rejtőzött rügyekből még a lombfakadás előtt kibontakozó virágok valósággal ellepik a bokrot. A virágzást követően nemsokára szembetűnnek az apró, zöldes citromok, valódiak, csak éppen éretten sem kellemes csemegék: túl savanyúak, kissé kesernyések is, és húsuk meglehetősen száraz. Csekély fogyasztási hasznáért bőven kárpótol azonban a látvány, ahogy a sok, pingponglabda méretű, bársonyos, sárga citrom ül a zöld, zegzugos, tövises ágak között. Szépen díszít a cserje a termések lehullása után, télen is: mutatósak a zöld vesszők, ágak, a hatalmas, általában 1-4 centiméter hosszú, de meleg, napos helyen 8 centiméterre megnövő, csavarvonal szerint minden irányban álló, oldalról lapított tövisek.
A cserje a Rutaceae családba tartozik, rokona a mi erdőszéli ezerjófüvünknek (Dictamnus) és kerti rutánknak (Ruta graveolens). Levelei illóolaj-tartalmú sejtcsoportoktól áttetszően pontozottak, hármasan összetettek, de kivételesen ötszárnyúak is lehetnek. A virágok öttagúak, a termések 6-8 rekeszűek, rekeszenként két sorban ülő magokkal. Magról könnyen felnevelhető. A csemeték többsége kezdetben lombtartó, s még 5-6 éves korban is az örökzöld bokrokhoz hasonló biztonsággal mentik át lombjukat a következő fakadásig, sőt az azt követő őszig is. Később azonban rendre elveszítik ezt a tulajdonságukat, s az idősebb bokrok levelei már ősszel megsárgulnak, a hidegek beállta előtt már le is hullnak. A magoncok megfigyelése és szelektálása útján azonban nem kizárt egy-egy lombját legalább részben megtartó egyed felbukkanása.
Üde, nem túl meszes talajt, napos fekvést vagy legfeljebb félárnyékot kedvel. Száraz, köves, meszes talajon évtizedekig is csak sínylődik. Vesszői sárgák lesznek, sűrűn betömörödnek és egyébkén egzotikus hatású lecsepült „tövisgömböt” alkotnak. Az öntözéstől, a talaj javításától azonban e száraz helyen megöregedett bokrok is egyszeriben megváltoznak, hirtelen nőtt méteres hajtásokkal törnek fel a bokorfák mérettartományába. Közülük a legnagyobbak elérhetik a 4-5 métert. Ilyen hatalmas példányok ismertek Baranyában és mindenki gyönyörködhet benne a füredi szívkórház alatti kis sziklakert kórház felőli támfalánál: gazdagon nyílik és rendszeresen terem is.
A háromlevelű citrom beszerzése még nem könnyű, mert csemetéjét a faiskolák csak véletlenszerűen árulják. Mag azonban bőven van az országban. Növénykedvelők körében már több éves magoncokhoz is hozzájuthatunk.
Az ötvenes években ezt a citromfélét használták a nemes citrusfélék alanyául. Az alanynak azonban gyakorlatilag semmi hatása nem volt a ráoltott nemes hidegtűrésére. Fokozza azonban az étkezési citromfélék hidegtűrő képességét, mint a keresztezés egyik szülőfaja. Ilyen ún. „citrancs” (Poncirus trifoliata x Citrus sinensis) jött létre a floridai Eustis-ban, sőt Európában is. Több eltérő tulajdonságú klón ismeretes - ezek kipróbálása, esetleg további hibridek előállítása még meglepetéseket tartogathat. A citrancsok Angliában, így a Kew Gardenben is a szabad földben telelnek, és gyümölcsük a háromlevelű citroménál kellemesebb ízű.
Kommentek a bejegyzéshez