A szubmediterrán éghajlat és növényzet összefüggése
Valósággal megszokott, hogy a hazai déli területek egy részét mint szubmediterrán, illetve szubmediterrán hatás alatt álló terület kezeljük. Valójában a szubmediterrán öv olyan éghajlatú és növényzetű flórájú terület, ahol az éghajlat mediterrán vonása még határozottan megvan, s attól mindössze egy tényezőben tér el, flórájában pedig a mediterrán flórajelentős része még jelen van. Ennek megfelelően a szubmediterrán lehet:
1. „Túl száraz" (a téli esős klímaszakasz rövidebb),
2. „Túl nedves" (a téli esős klímaszakasz hosszabb, a nyári száraz periódus rövidebb vagy kevésbé száraz),
3. „Túl hideg" (a téli minimumértékek nagyobbak és fagyos, illetve zord napok -10 °C átlagú időszakok is előfordulhatnak).
A szubmediterrán növényzete hosszú időszak alatt alkalmazkodott a ,,túl száraz" vagy a ,,túl nedves" viszonyokhoz, ami lassú folyamatban a szárazabb és hidegebb területeken kisebb termetű és növekedési erélyű, hajtásait biztosan beérlelő és kisebb párologtató felületű, „keménylevelűbb", a hosszabb hideg vagy száraz nyugalmi periódust jobban elviselő ökotípusok kialakulásához vezethetett, míg a „túl nedves" típusok feltételei esetén fokozatosan babérlevelűség-irányba változik.
A szubmediterrán flóraterületek hideghez alkalmazkodott erősebb szárazföldi hatás alatt álló és hegyvidéki területei nagy hidegszelekciós „génkészlettel" rendelkeznek úgy, hogy kísérleteink szerint az ilyen területekről származó mediterrán fajok honosítása a ,vízbefogadó" és „vízvesztő" területek szabályozó körülményei mellett sikeresebb, mint az Eumediterráneum területén gyűjtött anyag esetében.
A szubmeridionális öv
A szubmediterrán öv északi sávja feletti terület már a mérsékelt öv része és klímájában már nem ismerhetők fel a mediterrán vonások, a négy fő tényező közül, klimatikus egyensúlyi erők eltűnésével a szabálytalanság természetes megjelenésével a mediterrán és a szubmediterrán legfőbb és talán legfontosabb tényezője tűnik el.
A szubmeridionális, azaz „délközeli" öv tehát a mérsékeltöv olyan déli része, ahol a mediterrán törvényszerűségek a klímában és a mediterrán flóraelemek a flórában nem vagy csak kis mértékben találhatók meg, de a tenyészidőszak hőösszegében és a szelektív hidegek mértékében még a szubmediterránhoz áll közel. Ezt az a tény is jól mutatja, hogy míg a mediterránra jellemző olajfa-kultúra már teljesen hiányzik, a szubmediterrán és a mediterrán jellemző kultúrája a szőlő és a mandula, a szubmeridionális öv területére, sőt a déli lejtőkön azon túlra is kiterjed. A szubmeridionális öv tehát lehetővé teszi a szubmediterrán flóra- és vegetációtérkép létrehozását, ha az enyhe téli esős klímaszakaszt nyáron biztosítjuk, s az ottani száraz nyugalmi periódust az égövünkön eleve csak nyugalmi időszaknak alkalmas téli hideg szakaszra korlátozzuk. A vízbefogadó területekre a mediterrán örökzöld fás fajokat telepítjük, a vízvesztő területeken pedig a mediterrán makkig vízvesztő területeinek növényeit, félcserjéket, párnacserjéket. Így végül egy jellegzetes mediterrán-szubmediterrán kép alakul ki, örökzöld cserjékkel, fákkal és félcserjékkel, párnacserjékkel, éspedig olyan valós egyensúlyi helyzettel, amelyben mindkét formáció növényzete a kedvezőt megközelítő helyzetbe kerül, a félcserjéket tömötté, egészségessé, téllel szemben ellenállóvá teszi a még esős években is kielégítően száraz vízvesztő terület váztalaján kialakult „edafikus-mikroklimatikus félsivatag". Az örökzöldek a mediterrán tenyészidőszakkal egyenértékű hosszúságú, rendszerint április 15-től október 15-ig kitartó hosszú nyári félévi tenyészidőszakát az időnkénti vízhiány nem korlátozza és még kétszeri kihajtás esetén is jól beért, egészséges növények egy mélyített telepítés mellett, némi tőtakarással biztonsággal viselhetik el a déli lejtőn mindenképpen csekélyebb mérvű kisugárzási minimumokat.
Kommentek a bejegyzéshez