A hazai kertekben, parkokban különösen a síkvidéki és középhegységi területeken a lucfélék telepítésével célszerű mértéktartóan bánni. Kissé északias hangulatot teremtő megjelenésük, merev lombozatuk ugyanis inkább csak a hegyvidéki kertekben illik a környező tájba. A Piceák korántsem egyöntetű megjelenésűek: egy-egy méltóságteljes, finoman lecsüngő hajtású, tömött, sötét lombozatú, nagy karcsú koronájával díszítő faj egyedeit, csoportjait nagyon találóan, stílusosan helyezhetjük el atlantikus klímájú vagy hegyvidéki területeinken.
Távolkeleti származású lucfaj: Észak-Koreától Kelet-Szibérián át egészen az 58. Szélességi körig, a Csendes-óceán partján fekvő Aján város környékéig hatol észak felé, átterjed a szigetvilágra is. Szahalintól a Kurill-szigetekig, dél felé pedig Japán Hokkaidó és déli változatával (P. j. var. hondoennis) Honshu (Jezo) területére. Északon tengerszint közelében, dél felé egyre inkább csak a magas hegyekben található, mindenütt a hűvös, kiegyenlítetten nedves boreális éghajlatú területeket, illetve az ezt közelítő magashegyvidéki montán-szubalpin övet követve. Északon a nyár rövid, a délről áramló nyári monszunesők hatása még érezhető, a tél hideg és hosszú, de a növényzetet tartós hótakaró borítja. A déli magashegyvidéken a csapadék már 2-4 ezer mm, s csaknem egész éven át rendszeresen esik az eső. Itt állományainak alsó határa a gazdag (részben örökzöld) erdőkig húzódik, míg a magasabb övezetben részben a kárpáti magashegyi lucosokhoz hasonlóan nyírrel, berkenyével, nyárral elegyedik, illetve s ez már távolkeleti sajátosság fellazuló alhavasi állományainak alját örökzöld törpebambuszok (Sasa) borítják. Koreában mandzsu jegenyefenyővel (Abies holophylla), Szahalin szigetén a szahalini jegenyefenyővel (A. sachaliensis), Japánban pedig a móni és nikko jegenyefenyővel (A. firma, A. homolepis) társul.
Az ajáni luc nem tartozik a karcsú, magasba törő fajok közé, akkor sem, ha idős példányai helyenként elérik a 40-50 m magasságot. Fái a legtöbb helyen lassan, gyötrődve törnek felfelé, közben sűrű ágállásúak lesznek, koronájuk betömörödik. A nálunk lévő példányok egyetlen „klónnak” tekinthetők, hisz a Herényi Faiskola néhány oltott példányáról továbboltva jutottak el a többi arborétumba, botanikus kertbe és néhány magánkertbe. E példányok lassú növésűek, tömött, kissé „japánosan” hegyes szögben, enyhén felemelkedő ágakkal ernyősödő koronájúak, hajtásaik rövidek, erősen pikkelyesen rovátkoltak, fényhajtás jellegűek, tűleveleik a hajtástengely felső oldalán kissé elállók, nem szorosan ráfekvők, mint például az angliai és az eredeti termőhelyi példányoknál.
Kedves látványt nyújtanak a már fiatalabb fákon is megjelenő termős tobozvirágzatok: kárminpiros színük különösen szép a felülről áteső fényben. A kezdetben felálló kis tobozkák a kora nyár folyamán fokozatosan lehajlanak, végül elállók vagy csüngők lesznek, majd színük kifakul s világosbarnákká válnak, hullámos élű pikkelyektől rajzolatos, papírkönnyűre száradó 3-5 cm-es tobozokká érnek. Néha az apró, 7-10 cm-es porzós tobozkák olyan tömegen fejlődnek rajta, a rózsáspiros, éretten sárgás színű virágzatok szinte beborítják a koronát. E sajnos hamar múló szépségek mellett az ajáni luc tartósabb, egész évben élvezhető díszértékét a színükön sötétzöld, fonákukon csillogóan ezüstfehér hajtások adják. Rajzolatuk különösen szeles időben vagy közelről érvényesül igazán.
Kommentek a bejegyzéshez