Eurázsiában egy másik faj, a csüngő amarantusz (A. caudatus) az ősi gyászvirág. A Himalájáról kerülhetett Európába. Már a régi rómaiak is kedvelték, koszorúkba fonták, sírokra ültették. Hosszan lecsüngő piros füzérei a szomorúság, míg a hervadás után is formatartó virágzata az örökkévalóság jelképe. Innen a neve is, ami görögül hervadhatatlant jelent. Több fajuk szép dísznövény, de a többségük kozmopolita gyom.
A Földközi-tenger mellékén honos, illatos rozmaring, érdekes jelentésváltozáson ment át. Korábban a boldogság, később inkább a gyász virága lett. Már az ókori görögök és rómaiak is kedvelték. Istenszobraikat díszítették vele, füstölőnek, gyógyszernek, fűszernek használták. A VIII. századtól mint szerelemvirág terjed. Menyasszonyi koszorút fontak belőle, és a boldogsággal, gyermekáldással hozták kapcsolatba. Vidéken a lányok keblükre, a legények a kalapjuk mellé tűzték szerelmük hűségük jeléül. A XVII-XVIII. században, talán a tömjénre emlékeztető, átható illata miatt, gyászvirág lett. Egyre gyakrabban jelenik meg a bánat, az elmúlás jelképeként a népköltészetben, népszokásokban is. Fiatalok koporsóját rozmaringgal bélelik, legények ravatalát díszítik vele, s a halotti menetben rozmaringágat visznek. Shakespeare is rozmaringszálat ad a búcsúzó Ophelia kezébe.
Kicsit hasonló a rezeda és a mirtusz sorsa is. Mindkettőt főként mint a boldogság jelképét ismerjük. Az Észak-Afrikában vadon élő, illatos rezedát (Reseda odorata) Napóleon honosította meg Európában. Az egyiptomi hadjárat alkalmával nagyon megtetszett neki. Magokat gyűjtött, és hazaküldte Josephine-nek, aki cserepekbe felnevelte, és Malmaisonban a szobákat díszítette az illatos virágokkal. Ettől kezdve lett divatos szobanövény
és kerti virág a rezeda. Az egyiptomiak, később az arabok is gyakran rezedával koszorúzták a múmiákat, illetve az elhunytakat.
A soha el nem feledést szimbolizáló örökzöld lombozat vagy a fájdalmat sugalló, szomorúan lehajló sötét hajtások miatt a legáltalánosabban elterjedt gyász- és temetőnövények Dél-Európában a pálmafajok és a ciprus (Cupressus sempervirens), máshol, így nálunk is, a borostyán (Hedera helix), a puszpáng (Buxus sempervirens), a tiszafa (Taxus baccata), az életfa (Biota orientalis), a rezgő nyár (Populus tremula) és a szomorúfűz (Salix alba var. tristis). A virágok közül nálunk a krizantém és az árvácska a legkedveltebb temetővirág.
Gyakran, ugyanazon ország különböző vidékein kialakult helyi szokások szerint is, más és más virággal díszítik a sírokat. Emlékszem, apró gyermekként nagyanyámnál töltött vakációkon ismertem meg a kutyatejfélékhez tartozó, észak-amerikai eredetű jégvirágot (Agaloma marginata), amit a mi falunkban, Battonyán mindenki gyászvirágnak nevezett. A ház körüli kiskertekben nevelték, majd a sírokra ültették, temetői csokrokba kötötték. A dús lombozatú, élénkzöld levelén fehér szegélyű növény valóban sugall valami ünnepélyes, szomorú szépséget. Bármerre látom, nekem a temető jut róla eszembe, pedig sehol máshol nem hallottam, hogy gyászvirágnak nevezték volna. A levegőn megszilárduló tejnedvét az új-mexikói indiánok rágóguminak használták.
Kommentek a bejegyzéshez