Amerika felfedezése után a bársonyvirágok, elsősorban az ártalmatlan Tagetes patula, hamarosan meghódították az egész világot. Dúsan virágzó, napfénykedvelő, igénytelen csokrai a kiskertek és balkonok díszei, s számunkra a napsugaras nyár és nem a halál jelképei. A dél-amerikai indiánok gyásznövénye a piros virágú maszlag (Datura sanguinea). Ók ezzel búcsúznak halottaiklól, ezt teszik a sírjukra. Spanyol neve (yerba de huaca = sírok virága) is erre utal. A maszlag magja olyan hallucinogén mérgeket tartalmaz, amelyek kis mennyiségben bódultságot és víziókat okoznak. Ezért az inka papok varázsitalt is készítettek belőle, amitől látni vélték az elhunytakat, és azok üzeneteit a hozzátartozóknak közvetítették. Később, hasonló módon, a középkori varázslók mágikus növénye volt. Gyakran idézett elő szerencsétlenséget, mert túladagolva súlyos mérgezéseket, sőt halált is okozott. Nálunk is él a parlagokon a csattanó maszlag (D. stramonium). A közép-ázsiai növény valószínűleg a törökökkel került hazánkba, és sajnos szinte minden évben okoz balesetet, legtöbbször azzal, hogy játszó gyerekek a magját megeszik.
Az amarantusznak idestova hétezer éves kapcsolata van az emberrel. Legalábbis a régészeti leletek és a virágporszem-analízis szerint ez volt a mexikói indiánok legelső és legfontosabb termesztett gabonanövénye. Vautlinak nevezték, ami halikrát jelent, valószínűleg az ahhoz hasonló apró magvai miatt, amelyek egykor megtöltötték az azték birodalom magtárait. Az amarantuszok (llntrrranthus cruentus, A. hypochondriacus) bőven termő apró, tápanyaggazdag magja hosszú ideig, még a kukoricaevés elterjedése után is népélelem volt. A megmaradt indián kódexek és a hódítók krónikásai megörökítették azokat az egész azték birodalomra kiterjedő szertartásokat, amelyeket májusban az indiánok legfőbb háborús istenük, Vicilopocstli tiszteletére rendeztek. Az ünnep központja egy amarantuszlisztből (esetleg kukoricával keverve és mézzel ízesítve) gyúrt, óriási istenszobor volt. A bálványt először körbevitték a városon, majd az ünnepségek végén apró darabokra tördelve szétosztották, és nagy tisztelettel, sírás és szorongás közepette, mindenki evett belőle. Ezzel azt remélték, hogy általa istenük kegyeibe jutnak, s annak bölcsessége, ereje, halhatatlansága beléjük száll. Az azték főváros a népes ünnepségekhez szükséges rengeteg amarantuszmaghoz csak adóztatással jutott. Korabeli adólistákból tudjuk, hogy Moktezuma császár évente kétszázezer véka (kb. 70 000 hektoliter) magadót vetett ki birodalmában.
A spanyol uralom alatt ezt a „barbár bálványimádást” szigorúan megtiltották. Emiatt, s mert főleg kukoricával táplálkoztak, a vautli termesztése jócskán visszaszorult. Teljesen kiirtani mégsem tudták, mert az eldugott falvak indián közösségei titokban továbbra is s még ma is hódolnak az ősi szokásnak. Talán ez a titkosság okozta, hogy mindössze harminc éve derült ki erről az évezredes táplálék- és szertartásnövényről, hogy az amarantusz magja.
Kommentek a bejegyzéshez