Föld- és vegetációtörténeti folyamatok szerencsés alakulásának köszönhető, hogy ez az érdekes fenyőfaj melynek legközelebbi rokona Japánban és az amerikai Oregon államban élnek a Bosznia és Szerbia határvidékén fekvő hegyekben, kis területeken és szórványos állományokban ugyan, de fennmaradhatott. Elterjedési területe a Drina folyó középső és felső folyásának vidéke, ahol állományai és kisebb csoportjai a bükkösöktől szorongatva leginkább a sziklaperemeken, a lombos fajok számára kedvezőtlen terepadottságú részeken telepednek meg. A mészkőhegyek 900-1700 méter közötti magassági zónáinak vadregényes vidékén még a közönséges lucfenyő is honos, de társulásaiban ott találjuk a pelyhes és közönséges nyírt (Betula pubescens, B. pendula), a házi- és madárberkenyét (Sorbus domestica, S. aucuparia). Gyakori kísérője a szillevelű bajnóca (Spirea ulmifolia) és a pelyhes madárbirs (Cotoneaster tomentosa). A környékbeliek által használt neve morika, omora, omorika vagy trenja.
Első mintáit 1875-ben kapta Pancsics, belgrádi botanikus, aki az akkori nevezéktannak megfelelően Pinus omorica néven írta le. Két évvel később termőhelyén alaposabban megvizsgálta, s hamarosan a fontosabb európai botanikus kertek számára is juttatott magjából. Nagyobb arányú szaporítását Froebel zürichi kertész indította meg.
Különösen Németországban lett népszerű. Még ma is reneszánszát éli, főként az NSZK északi tartományaiban, ahol gyakoriságban csak néhány fenyőfajta szárnyalja túl. Nyírt sövénynek is ültetik. Már néhány tavaszt megélt fácskákon az átiskolázást követően néha tömegesen megjelennek a mutatós, kárminpiros, felálló termős és a szép sárga porzós tobozvirágzatok, majd a sötétlila, őszre barnára érő tobozok. A növény korosodásával egyre feltűnőbb karcsúsága. Az egyenes sudarú fák oldalágai viszonylag rövidek, ívesen felhajlók, megcsillantva az ágvégi hajtások fehérlő alsó oldalát. Oldalhajtásai némileg az oregoni lucéhoz, a P. breweriana-éhoz hasonlóan csüngők. A tűlevelek húsosak, vaskosak (csak a fiatal magonccsemetéken vékonyak, árszerűek), a csúcshajtásokon elállók, borzasak, az alsó és árnyéki hajtásokon laposan a hajtásra simulók. A vörösbarna hajtástengely az első évben pelyhes szőrzettel borított, a hajtás alsó oldala a tűk sztómasávjától csaknem fehérlő.
A szerb luc amint azt meglehetősen szélsőséges eredeti termőhelyi viszonyai mutatják jó szárazság- és hidegtűrő faj. Meghálálja azonban az üde, nedves talajt és a gyenge (napszakkal változó, időszakos) árnyékolást is. A lucfenyőt gubacstetű nem károsítja.
Miként a lucokat általában, lehetőleg e fajt se telepítsük síkvidéki kertekbe, parkokba, mert alakja, megjelenése, sudár merevsége az északi és magashegyi tájakat idézi s így nem harmonizál a kiegyensúlyozottságot, végtelenséget sugalló síksági-dombvidéki (például alföldi) táj jellegével. Lehetőleg a középhegységek délies hangulatot keltő, szubmediterrán jellegű molyhos- vagy cseres-tölgyeseinek zónájába se kerüljön tájképformáló mértékben. Annál inkább javasolt ültetése a nyugati országrész fenyőkben amúgy is gazdagabb kertjeiben és a magasabban fekvő középhegységi parkokban. Különösen szépek kisebb (hármasával-ötösével telepített) csoportjai, ha közelükben színben és formában eltérő, kiegészítő hatású örökzöldek (Laurocerasus officinalis ‘Schipkaensis’, Pieris japonica, Rhododendron catawbiense, Rh. ponticum) és termésükkel vagy virágokkal díszítő cserjék (Sorbus aucuparia ‘Pendula’, Sambucus racemosa, Viburnum opulus) kerülnek. Érdekes látványt eredményezhet hídfők, domboldali támfalas sétautak, teraszok alá telepített szerb luc: a karcsúra növő fák közel kerülhetnek és a tobozvirágoktól vagy tobozoktól díszlő fák csúcsát így szemmagasságból szemlélhetjük. Elterülő, csüngő ágú, kompakt és törpe növekedésű formákat is szelektáltak már belőle, nálunk egyenlőre főleg az alapfaj szerezhető be különösebb utánjárás nélkül.
Kommentek a bejegyzéshez