Sok, kevés, éppen elég

Kerttervezőnek és (leendő) kerttulajdonosnak egyaránt elgondolkodtató és megoldásra váró probléma: mennyi és milyen növény telepítése szükséges ahhoz, hogy a kert látványos, esztétikus legyen, kezdettől fogva és hosszú távon is? A látszólag egyszerű kérdésnek annyi összetevője van, hogy nem csodálkozhatunk a válaszok és a gyakorlati megoldások sokféleségén.

Az eligazodáshoz egyetlen igazán biztos kapaszkodónk van: maga a természet. A kert olyan térben és időben kibontakozó (művészi) koncpozíció, amelynek elrendezése, színvilága és arányai folyton változó színű, alakú és méretű, ráadásul élő, ezért sajátos igényekkel rendelkező elemekből alakulnak ki. A természetben szépnek talált, „spontán" módon létrejött növényegyüttesek valójában rendkívül szigorú geológiai, fizikai, biológiai és meteorológiai hatások és kölcsönhatások következtében alakultak ki, és alakulnak tovább ma is, holnap is, mindaddig, amíg egyáltalán léteznek. Egy folyamat egyetlen pillanatát látjuk tehát és egyáltalán nem biztos, hogy egy hónappal, egy évvel vagy tíz évvel korábban (vagy később) is elragadtatottan néztük volna (néznénk) a „művet". Holott azok a fázisok mind szükségesek voltak a mai állapot eléréséhez! A mai szépség fenntartása, megőrzése pedig olyan további hatásokat és változásokat igényel, amelyek intenzitása, időpontja, sorrendje a természetben teljesen esetleges, éppúgy, mint a látvány létrejöttekor. Kertjeinkben viszont éppen ezt az esetlegességet szeretnénk elkerülni.

A többé-kevésbé tudatosan kialakított kerti növénytársulásokat ugyanazok a szigorú természeti szabályok és hatások alakítják. Ezért itt sajátos kooperációra van szükség ember és természet között: a kert gondozója - korlátok között ugyan - kezdettől, a tervezéstől, telepítéstől fogva „felülírja", korrigálja,, késlelteti vagy gyorsítja és a maga érdekében használja fel a természetes folyamatokat. Az adott. helyre jellemző klímához képest például déli lejtővel, támfallal, szélvédelemmel enyhébb mikroklímát alakít ki, vagy éppen északias, nyirkos páfrány- és hangakertet alkot egy árnyékot vető fal segítségével (angol wallgardeninggel), gyakori öntözéssel. Talajcsere árán havasi rózsákban (Rhododendron) gyönyörködik, vagy esetleg éppen ellenkezőleg, savanyú tőzeg helyett szitált sódert terít a növények alá és sivatagi jukkának és kaktuszoknak teremti meg a kívánt száraz környezetet. Ha túl lassúnak érzi a természet tempóját, akkor akár 4-6 méteres előnevelt fákat ültet. Felülbírálja a klímaromlás okozta aszályokat és öntözőberendezéssel továbbra is vízigényes növényeket tart a kertben...

A fenti példákból azt is gondolhatnánk, hogy a lehetőségeknek nincs határa. Ez súlyos tévedés (lenne), ami az eredményezi, hogy a mediterrán kertek divatja címszó alatt szabadba ültetett citromfa csörgőszárazra fagy, a levegő magas páratartalmát hiányoló, ezért hiába öntözött nyugati tuja egy hét alatt „lebarnul" és az elföldelt sitt fölé ültetett, egy darabig szépen növekvő fa fejlődése leáll, majd csendben elpusztul. Ugyanúgy, mint az ugyanoda ültetett összes utóda.

Vissza az alapkérdéshez: mennyi és milyen növény kell ahhoz, hogy látványos, esztétikus kert legyen az eredmény? Ez nagyban függ attól, hogyan vélekedünk az időtényezőről. A természeti példára utalva: mikor akarjuk látni azt a „pillanatot", amikor a kertbe hozott mesterséges növénytársulás már esztétikai élmény forrása lehet? Alapvető fontosságú, hogy előbb ismerjük meg a gyorsítás természeti korlátait és csak azután döntsük el, hogy az egyáltalán lehetségesből mennyi időt akarunk több és/vagy nagyobb növénnyel, intenzívebb telepítési-nevelési-fenntartási módszerekkel, végső soron pénzzel kiváltani.

Az utóbbi években elterjedt a gyorsításnak az a módszere, amelyet „túlültetésnek" hívnak a kertészek. Ez azt jelenti, hogy nem várnak éveket az évelők, cserjék vagy éppen fák összenövésére, besűrűsödésére, hanem a megszokott szakmai normákhoz képest kétszer-háromszor több növényt ültetnek. Tudatosan vállalják, hogy pár év múltán a felesleges, sőt káros többletet kivágják. Tudatosan vállalják - a szakmabeliek.

A megrendelők ugyanis nem mindig tudják, hogy ha türelmesebbek lennének, akkor lényegesen olcsóbban megúsznák. Hiszen bár növényt vesznek, valójában időt vásárolnak. Ráadásul mire a felesleges egyedek kikerülnek a kertből, az ott maradók egy része már - a túlzott sűrűség miatt - soha helyre nem hozhatóan kiritkul, felkopaszodik, alaktalanná torzul. Leggyakrabban azonban az történik, hogy a „túlültetett" növények csak akkor kerülnek ki a kertből, ha már elpusztultak az öldöklővé váló versenyben.

Végül a kerti növénytársulás dinamikus egyensúlya így is beáll majd - egyszer, valamikor. Mint a természetben: véletlenszerű változások eredőjeként, egy bizonytalan időpontban. Ehhez képest viszont túl drágán, túl sok bizonytalansággal és addig a meghatározatlan pillanatig állandóan jelen lévő esztétikai hiányosságokkal. És akkor a kérdés már így vetődik fel: ki és mit nyer a túlültetés módszerével?

A kert nem telepített erdő, ahol egyetlen, 80-100 éves faóriás által elfoglalt területen 15-20 vagy még több csemete állt a telepítéskor és fokozatos, többszöri ritkítással (és spontán pusztulásokkal) alakult ki a végső sűrűség. Az erdőben a tőültetés a csemeték kölcsönös védelmét, a gyors mikroklíma-teremtést szolgálja: e nélkül lehet, hogy a kis lak nagy hányada elpusztulna. A kertben azonban a folytonos védelmet, a támogatást - és ha kell, egynyáriak, évelők, talajtakarók alkalmazásával az ideiglenes, „esztétikai elsősegélyt” is - mi adjuk. Mindaddig, míg eljön az a bizonyos, gyönyörködésre való pillanat a kert kiteljesedésének, összeérésének folyamatában.