Különös látványt jelent a kaktuszok, jukkák, agavék között egy mahónia. Megszoktuk, hogy a mahóniák a kertek alján, fák mély árnyékában fejlődnek, ott érzik magukat igazán jól, s így valóban meglepő, ha a legvadabb félsivatagban mahóniákkal találkozunk. Nem is egy faj jól összefér a sivatagi növényzettel és helyet szorít magának a szárazságtűrő tüskés bozótokban vagy a félsivatagi borókák árnyékában. Ilyenek a vörös termésű Mahonia hematocarpa, a három levélkéjű M. trifoliata, a mexikói Chihuahua fennsíkon ugyancsak hármas de kultúrában inkább ötrészes levelű Mahonia eutriphylla, a texasi M. swaseyi, a dél-karolinai M. nevintii és a kaliforniai makkia, a Chaparral mahóniája, a M. pinnata.
A félsivatagi fajok egy része hasonlít a mi mérsékeltövi kultúránkból ismert Mahonia aquifolium-unkhoz, csak fodrosabbak, levélszélükön tüskésebbek és virágjaikat nem végállóan, hanem a levelek hónaljában megjelenő fürtökben hozzák. Más fajoknál a levélkék egészen kicsik, mereven porcosak vagy papírszerűen vékonyak, hullámos-fodros szélűek vagy durva fogazottak és kékesszürkén, olykor fehérlően viaszosak, hamvasak.
A sivatagi mahónia, M. fremontii, ellentétben a mérsékeltövi fajokkal, igazán a száraz, öntözetlen kertrészekben és kőkertekben mutatós, hisz itt, kopár környezetben érvényesül apró levele és kékesszürke hamvassága, és az ilyen helyeknek van viszonylag a legkevesebb örökzöld növénye. Megél tápdús, öntözött vagy üde talajon is ilyen helyen levelei kevésbé fodrosak, zöldesebbek, és 2-3 m magasra is feltámaszkodik az üde talaj többi zöld növénye között azonban nem olyan mutatós.
Észak- és Közép-Amerika félsivatagi tájain nagy területen, főképpen 1000 méternél nagyobb magasságban él, megtalálható a Mohave- és Colorado sivatag hegyi lejtőin, dél felé Arizonán, ill. Nevadán keresztül Dél-Kaliforniáig, onnan Mexikó nyugati részéig. Nagy areájának elterjedési területének megfelelően változatos is: levelei az éghajlattól függően merevebbek vagy lágyabbak, változóan fodrosak, hullámos szélűek és színárnyalatban is eltérőek. Délen olykor 5 m magasra is felkapaszkodik, a támasztékként szolgáló bokrok ágai között zegzugosan növekedve, máshol alig egyméteres, terjedő szárú cserje.
A levelenként 5 vagy néha 3 levél 1,5-4 cm hosszú, oldalanként 2-5 tövises fogtól szúrós és csaknem ülő. A virágok 3-9 virágú fürtökben nyílnak, 1,5-2 cm hosszú kocsányon csüngnek. A bogyók 8-15 mm-esek, kékesfeketék, hamvasak.
A századforduló előtt eljutott Sapanyolországba, Angliába és néhány észak-olaszországi gyűjteménybe is. A századforduló időszakában Magyarországra is bekerült. 1968-ban még szép példánya volt látható Malonyán. Részben az Egyetemi Botanikus kert területi csökkenése miatt, részben a háborúkat követő zűrzavaros időszakokban példányai tönkrementek, ill. elkallódtak. Saját, 10 éve nevelt növényemen még semmiféle fagykárt vagy egyéb károsodást nem figyeltem meg, az Angliából származó oltvány éghajlatunkat jól elviseli, és megfelelő helyre telepítve igazán szép dísznövénynek mondható. Amíg nagyobb mérvű magimporttal be nem kerül az országba, csak oltással és viszonylag lassan terjedhet, így hozzájutni elég nehéz. Inkább a kiskertek növénye, de gondosan kezelt, térfelszínében változatos kis parkokban, rézsűs-lépcsős, támfalas környezetben, kőkertekben, vagy olyan adottságú helyeken, mint a budapesti Gellért-hegy déli lejtő parkja, egyaránt helyet érdemel.
Kommentek a bejegyzéshez