Eljutunk Zhang Muqin-ba - 2000. október
Ezuttal Kunmingból egyenesen hajtunk északkeletnek Dongchuan-ig és Huize-t elkerülve, megkísérelünk egy rövidebb útvonalat a Jangce völgyéig. A fő folyó a Xiao Jiang végtelen iszaptenger... nem kell sok fantázia ahhoz, hogy felismerjük, ami az oldalakon hiányzik, az itt van a feltöltött mederben... Ezúttal feltűnik, hogy hosszú szakaszokon az oldalakat ezüstre színezi a milliószámra telepített agáve. Pár éve a visszaerdősítés első lépéseként a talajképzés beindítására kezdeményezte a jünnani erdészet ezt a vegetációfejlődési szint- („formáció-„) váltást segítő lépést.
Végre, mélyen alattunk megcsillant a Jangce szürkés szalagja, s tudjuk, innen már egy órán belül elérjük Qiaojia-t. Percek múlva azonban drámai látvány tárult elénk, az út eltűnik előttünk és korbácsszerű csapásokra emlékeztetően hosszú sávokban csapódik magasba, zúg fel a Jangce vize... Visszafordulunk. Az estét - hosszú úl után ismét átvágva a Dongchuan völgyen, mint öt évvel ezelőtt - Huize városában töltjük. Másnap délután az előző expedícióhoz hasonló nyomvonalon érjük el Qiaojia-t. A város tisztább és fényesebb most, mint öt évvel ezelőtt. A katonaruhák és mao-micisapkák szinte nyomtalanul eltűntek, s a fiatalság színes ruhákban vidámnak, felszabadultnak tűnik. Ismét nagy gyűrű fog körül bennünket és mi diktafonnal rögzítjük a tiszteletünkre rendezett rögtönzött énekes bemutatót...
Útban a termőhelyre
A 850-890 m között fekvő várost alig követhető kanyarok és fordulatok után egy földúton hagyjuk el. Keskeny, dzsippel is alig járható vízmosásos földúton haladunk, ablakunkon kínai semfűsemfa (Lycium chinensis), lakkfa (Rhus verniciflua) és a tímárcserje (Coriaria) termésektől terhes ágai csapódnak be. Végül megnyílik a táj, messzeségben és nagy mélységben a Jangce szürkén kígyózó szalagjával... a képet a túlparton végtelenbe vesző felkorbácsolt hátú hegygerincek zárják.. Éppen 24 km után, 1540 méteren, egy erdészeti épület előtt parkolunk le. Innen rizsföldek, teraszos szántók és legelők között haladunk egyre feljebb. Jó két óra múlva egy parasztházig jutunk. Hamar kiderül, hogy a ház tulajdonosa, Fu Hong-shu földműves vállalta a helyi természetőr szerepet. A kellemes beszélgetés - amit angol tolmácsunk, egy Ph.D. hallgató segít - végül rizses, zsírban tárolt sertéshúsból, zöldségből álló egyszerű, de ízletes ebéd mellett folytatódik. Szomjunkat zöld tea oltja, a hangulatot házi rizspárlat fűszerezi.
Találkozás a platánkérgűvel
Fu Hong-shu házától már csak 150-200 m a szintkülönbség a termőhelyig. A meredek, kopár sziklakibukkanás után másodlagos erdők között a távolban különös látvány tárul fel előttünk: a közönséges jünnani fenyő (Pinus yunnanensis) és dióselyemfenyő (Pinus armandii), valamint az alacsonyabb és magasabb bokrok között ezüstfehér törzsek sorakoznak, a lombozat selyemfenyőszerűen csüngő... Végre elérjük az első fákat - az utolsó métereket szinte öntudatlanul is már csaknem futva tesszük meg: 8 évvel a leírás és öt évvel az első kísérlet után most régre itt vagyunk e különös, alig elképzelhető fenyőféle termőhelyén! Az ezüstös törzseket fotózzuk, majd a magunkkal hozott vízzel locsoljuk meg a törzset, hogy kibontakozzanak a száraz állapotban rejlett színárnyalatok. A famászás már kisebb akrobatika, mert a tobozos fák magasak, törzsük sima, rajtuk alig van támasza a lábnak. Nemsokára kezünkben vannak a fejlődő tobozos és tobozkás ágak, fotózunk. Fu Hong shu elmondja, hogy a tobozok februárra érnek, akkor gyűjtve, szárítva néhány nap múlva felpattannak a tobozok, peregnek a magvak. A virágzás fő szezonja december-január. A fenyők közül csak a kínai dióselyemfenyő és a jünnani fenyő társul a fajhoz-a többi faj inkább a másodlagos termőhelyek néhány jellemző növénye - Rhus (punjabensis, chinensis), Coriaria (sinica), Viburnum (odaritissimum) Indigofera és Lespedeza fajok. Elscholzia fruticosa... alattuk embermagasra nő az ikerágas függőpáfrány, Dicranopteris és a sasharaszt Pteridium (aquilium).
Mivel társulhatott eredetileg a faj -csak apró növénytársulás töredékekből rakható majd össze. Egy bizonyos, eredetileg nem itt a jó talajon nőtt, hanem feljebb a gerinceken, sziklakibukkanásokon, ahol a széleslevelű fajokat már korlátozta a téli félévi hosszú szárazság és a nyári monszun esőzések természetes velejárója, a talajlemosás, az erózió.
Kommentek a bejegyzéshez