Kedvelt szobanövényeink között is több álelevenszülő van. Így a trópusi eredetű csokrosinda (Chlorophytum comosum) virágos hajtásainak csúcsán is, egyes virágok helyett, vegetatív rügyek s ezekből továbbszaporításra alkalmas, apró hajtások fejlődnek. Az új növénykék a hosszú virágzati kocsányon csüngenek. Az ugyancsak trópusi Bryophyllum nemzetségben a csíranövénykék körben ülnek az anyanövény levelének fogai között, mivel a levélszéli járulékos rügyekből hajtanak ki. Egyik szobapáfrányunk, az Úplenium bulbiferum is a levelein neveli a fiókákat. Ilyen álelevenszülés van több hagymafajunknál is (pl. fokhagyma), ahol a virágzatban virág helyett sarjhagymák keletkeznek. Más növényeknél megint a szárlevelek hónaljában jönnek létre sarjhagymák vagy sarjgumók (Saxifraga bulbifera, Lilium bulbiferum, Dentaria bulbifera, Ficaria verna stb.).
Bár a növényvilágban az ivadékgondozás ismeretlen, az a mód, ahogyan bizonyos növények a magjaikat elszórják, a terméseiket „elültetik”, valami hasonló gondoskodásra emlékeztet.
Talán legismertebb a földimogyoró (Arachis hypogaea) különleges termésfejlődése, a geokarpia. Lényege, hogy a megporzás után a virágkocsány megnyúlik, és visszahajolva, az éretlen magházat benyomja a talajba, ahol 4-5 hónap alatt érik meg a zárt hüvelytermés.
A földimogyoró őshazája Dél-Amerikának Bolívia és az Atlanti-óceán közötti része, ahol ma is előfordul vadon. Magas fehérjetartalmú (25-35%) és olajban gazdag (40-50%), ízletes magvai a dél-amerikai indiánok ősi tápláléka. Ott legalább kétezer év óta termesztik is. A világ először 1547-ben, a spanyol Oviedo leírásából ismerhette meg a különös növényt. A rabszolga-kereskedelem útján Amerikából először Nyugat-Afrikába került a XVI. század elején. Portugál rabszolga-kereskedők ugyanis rájöttek, hogy a hosszú tengeri úton földimogyoróval tudják a legkönnyebben és legolcsóbban táplálni a négereket. Ekkortájt már Magellán is ismerte, s nagy hajórakományokkal vitte a Molukki- és Fülöp-szigetekre. Innen hamarosan eljutott Japánba, Indiába és Kínába. Spanyolok révén került Mexikóba és Európába is. Érdekes, hogy Európában először kínai diónak, később s ma is amerikaimogyorónak hívják. A világ második legfontosabb olajnövénye (az első a szójabab). Kitűnő étkezési olaj, de halak konzerválására és margarinkészítésre is használják. Indiában, vízzel összefőzve, földimogyorótej néven italt, pirítva, őrölve és különféle adalék anyagokkal (pl. méz, maláta, szójaliszt, sajt) keverve, édes és sós krémeket készítenek belőle. Jelenleg Indiában (évi 6400 tonna) és Kínában (évi 3700 tonna) termelik a legtöbbet a világon.
A földimogyoró nem az egyetlen növény, amelyik annyira „gondoskodik” az utódlásáról, hogy szinte saját maga veti el a magvait, de mivel ősi termesztett faj, s ma is egyik legfontosabb gazdasági növényünk, megérdemelte, hogy kicsit részletesebben megismerjük.
A földimogyoróéhoz teljesen hasonló geokarpia több más olajban, keményítőben gazdag, ehető magvú, hüvelyes növénynél megtalálható. Ilyenek a Kamerunban őshonos bambara-dió (Voandzeia subterranea), a nigériai szavannákon élő kandelabab (Kerstingella geocarpa) és az észak-amerikai disznómogyoró (Amphicarpaea). A disznómogyorónak kétféle termése van. Az egyik fenn a száron, szabályos virágból keletkezik, rendes hüvelytermés, a másik sziromtalan virágból alakult, egyetlen nagy magvú hüvely a növény tövénél. Ez utóbbi nyomul csak a földbe. Régi indián eledel ez is. Azt a jelenséget, amikor egyetlen növénynek kétféle, föld feletti és föld alatti termése is van, amfikarpiának nevezik. A bükkönyök (Vicia amphicarpa) között is ismerünk ilyent, s egy Ausztráliában honos keresztesvirágú növény (Geococcus pusillus) is föld alá dugva érleli becőterméseit.
Hazánkban a mediterrán származású pintyő (Cymbalaria muralis) „gondoskodik” hasonló módon a termések földbe jutásáról. A pintyő elvadulva, kőfalakon, romokon, árnyas sziklákon él. Nemritkán házak tégla közti réseiben, lépcsők, útburkolat repedéseiben is láthatjuk. Apró toktermését tartó kocsányait addig nyújtja, forgatja, míg egy morzsányi talajjal kitöltött rést nem talál, amibe belenyomhatja.
„Bámulnak, mint a kedves őzike,
zöldellnek, illatoznak, növekednek:
kapotnyak, menta, gyíkfű, tőzike,
csikorka, porcsin, zsombor, zsálya, lednek! –
Emlékemet még vajon őrzik-e,
vagy rendre-rendre ők is elfelednek,
amint nem voltam hozzuk én se hű?...
Mizsót, kökörcsin, kosbor, fecskefű...”
Dsida Jenő: Prérivadászok
Kommentek a bejegyzéshez