„Itt barack, muskotály és dinnyék és fügék
koronázzák e nagy istent, a bor barátját,
s pálmák, a győzelem jelvényei, kínálják
roskadó ágaik mézízű szüretét.”
Marc-Antoine de Saint-Amant: Ősz a Kanári-szigeteken.
Fordította: Szabó Lőrinc
A trópusi tengerpartok szinte elképzelhetetlenek a szélben hajladozó, karcsú kókuszpálma nélkül. Őshazája Ázsia, de ma már valamennyi trópus dísze. Vajon mi a titka világhódításának, és hogyan jutott el a Kókusz-szigetekre is, még Amerika felfedezése előtt?
Az egyetlen valószínű magyarázat, hogy tutajként úszó termései ősidők óta a tengeráramlatokkal sodródnak szerte a világba. Jó széllel vitorlázva, tengeráramlatokon tutajozva, minden remény megvan arra, hogy a kókuszdió távoli szigetekre, kontinensekre is eljut. Szerencsésen partot érve, a benne szunnyadó csíranövény, a csontkemény maghéj három csírapórusa közül az egyiken áttörve, kihajt. A növényke további sorsa sincs a véletlenre bízva. A tengerpartok sivár homokján, raktározott tápanyag nélkül megtelepedni ugyanis nem jelentene életbiztosítást. De a kókuszdió gondoskodik magáról. Az embrió s a fiatal növény addig a termés gazdag éléstárából él, amíg a raktározott tápanyag ki nem merül. Ez az idő éppen elegendő ahhoz, hogy közben dús gyökérzetet fejlesszen. így, mire a magonc a tápszövetet teljesen feléli, addigra már szilárdan a homokba gyökerezve fejlődhet tovább.
De vajon hogy képes a kókuszdió a hosszú vízi vándorlásra? Miért nem süllyed el, miért nem rothad el, miért nem pusztul el a sós vízben? Azért, mert ehhez az életmódhoz csodálatosan alkalmazkodott. Külső termésfalának védő kutikulával bevont, fényeszöld, vízhatlan zárószövete nem engedi a termést vízzel átitatódni, elrohadni, s elnehezülve, a tenger mélyére süllyedni. A középső termésfalának több centiméter vastag, könnyű, rostos szövedékében fogva tartott levegő is biztosítja, hogy a dió a víz színén lebegjen. A magot elefántcsont keménységű maghéj védi. Ideje is van elegendő az utazásra, mert a magba zárt embrió csak 3-4 hónap múltán (azalatt érik be a termés egészen) indul fejlődésnek. Baj csak akkor van, ha ezalatt sem vetődik partra, mert a fiatal csíranövény csak a szárazföldön legyökerezve képes fejlődésnek indulni.
Öt év alatt karcsú, üstökös fává nő. Tízévesen bontja ki első virágzatát, s érleli az első, dinnye nagyságú terméseket. Érett korára 25-30 méterre is megnő, és legalább 40 évig, évente 100-150 diót terem.
Ezerféle hasznáért a tengerpartok, szigetek lakói nagy becsben tartják. A kókuszdiót ma is a pálmafákra fürgén kúszó, ügyes kezű fiúk szedik, s a pálma minden részét kézi erővel dolgozzák fel.
A kőkemény csonthéjas magról lefejtik a több centiméter vastag, durva rostos réteget
(coir vagy roya), amiből a híres, elkoptathatatlan „kókuszszőnyeg”, a tartós lábtörlők, ecsetek, kefék, az elszakíthatatlan hajókötelek és számos más igen erős textília készül.
A gyermekfej nagyságú kőmagot erős késsel csapják szét. Kubában, Mexikóban láttam azt az ijesztő módot, ahogy a diót felnyitják. Bal tenyerükben tartva, jobb kézzel hatalmasat csapnak rá a félelmetes machetével (speciális kés). Fantasztikus érzékkel éppen akkorát ütnek, hogy a dió szétnyíljon, de a tenyerüket már ne vágják ketté. A szemlélőnek alig hihető, hogy sikerül. Bizonyos, hogy csak óriási gyakorlattal lehet erre a kézügyességre szert tenni. Azt mondják, hogy gyakorlott munkások naponta több mint kétezer kőmagot is felnyitnak.
A magot több centiméter vastag zsír- és fehérjedús magszövet béleli ki, a belsejét pedig tejszerű, kissé fanyar, fehérjében gazdag kókusztej tölti ki.
A szétvágott, napon szárított diókból a tápláló magszövetet, az ún. koprát, kifejtve értékesítik. Ez a trópusokon és a dél-európai országokban nyersen fogyasztva is kedvelt gyümölcs. A barna kérgű, hófehér kopraszeletkéket jégdarabok között, friss vízzel állandóan permetezve árulják. Igen kellemes ízű (a nyers szelídgesztenyére hasonlít), de magas zsírtartalma miatt csak keveset ajánlatos belőle enni. Kókuszreszelékként vagy lisztté őrölve az élelmiszeriparban használják. Ha magas zsírtartalmát (nyolc jól érett kókuszdióból hozzávetőleg 1 liter zsír nyerhető) a napon kiolvasztják vagy kipréselik, jó minőségű kókuszzsírt kapnak. Ez főzésre, gyertya- és szappankészítésre, kozmetikumokban egyaránt kiváló. A visszamaradt, kipréselt tápszövet kitűnő takarmány. A kókusztej igen kellemes, hűsítő ital. Erjesztve meglehetősen erős italokat ( pl. az indiai arrak) tudnak párolni belőle. A mag csontkemény héjából edényeket, kanalakat, dísztárgyakat faragnak.
Megfigyelték, hogy a kókuszpálma a trópusokon is kizárólag a tengerpartokon nő. Először arra gondoltak, hogy ennek csupán az az oka, hogy a nagy, víz szállította termések nem tudnak messzebb terjedni, és ahol a partra vetődnek vagy ahol a fáról lehullanak, ott hajtanak ki. Csakhogy később rájöttek, hogy a kókuszpálma már egy kicsit magasabb tengerszint felett sem termeszthető, sőt lakásban is nagyon nehéz nevelni. Ezért sokáig úgy vélték, hogy a tengervíz összetételéhez ragaszkodik. A kutatások ezt is megcáfolták, sőt azt is bebizonyították, hogy a tengervizet fel sem veszi. Gyökerei ugyanis soha nem hatolnak le a tengerszintig, csupán a nehezebb sós vízre rétegződött, csapadék eredetű, felhígult édes talajvízből szívják fel folyadékszükségletét. Kiderült, hogy a kókuszpálma legfontosabb környezeti feltétele a tengerpartok kiegyenlített, állandóan párás, meleg éghajlata.
A kókuszpálma vagy ahogy Marco Polo nevezte: „pálmafa indiai diókkal”, a szigetlakók legbecsesebb növénye. Szinte minden részét hasznosítják, és jóformán minden szükségletüket fedezik vele. Törzséből épületet, bútort, leveléből tetőt, kosarat, szőnyeget készítenek. Fiatal hajtásainak édes nedvéből cukrot párolnak, vagy erjesztve, pálmabort (suri) készítenek.
Kommentek a bejegyzéshez