Európába az észak-afrikai arabokkal jutott el a papírkészítés tudománya. Először Spanyolországba (XI.sz.), majd Olaszországba (XIII.sz.), ahol Fabrianóban, az 1276-ban alapított első papírműhelyben, immáron 700 éve gyártják a kitűnő minőségű papírt. Századokon át az olaszok látták el szinte egész Európát. A XVI. században már sokfelé máshol is (hazánkban Lőcsén, 1530-ban), s egy századdal később már Amerikában is megnyíltak az első papírgyárak.
Az első vízjelet is Fabrianóban készítették. Az első itatóst 1465-ben, az első papírtapétát a XVII. század közepén gyártották.
A papírgyártás hosszú ideig kézműipar volt, és Európában eleinte szinte kizárólag gyapotból készült rongyokat használtak alapanyagként. Ahogy Vörösmarty is írta: „Országok rongya! könyvtár a neved,...”.
Ázsia hatalmas trópusi erdői viszont bő választékot nyújtottak, s így ott a bambuszfélék mellett sok más növényből is gyártottak papírt. Japánban, Kínában pl. régi rostpapírnövény a boroszlánfélékhez tartozó ganipi (Wikstroemia canescens), mitsumata
(Edgeworthia papyrifera) és a nepáli papírt adó E. gardneri is. Utóbbiak rostjaiból készül az a rizspapír, ami már valódi papír, de nem igazán „rizspapír”. Más boroszlánok (Daphne), sőt a kakaófélékhez tartozó egyes Sterculia fajok rostjaiból is gyártanak papírt.
Indiában egy másik bambuszféle (Dendrocalamus strictus) szárának rostjaiból igen régóta készítik a papírt. Évente kb. negyedmillió tonna alapanyagot használnak fel, amit ma már csak hatalmas ültetvények létesítésével tudnak előállítani.
Igen erős, tartós papírt készítettek az afrikai baobab vagy majomkenyérfa (Adansonia digitata) rostjaiból. A kitermelt baobab faanyagát Angliába szállítva dolgozták fel.
Az írás terjedt, a különféle papírok egyre-másra születtek, és hogy az ókorban egy ideig sehol nem mutatkozott alapanyaghiány, az valószínűleg egy irigységből, hatalomféltésből sarjadt feltalálásnak, a pergamennek köszönhető. Amikor VI. Ptolemaiosz, Egyiptom királya, mintegy kétezer évvel ezelőtt hírül vette, hogy Pergamon királya II. Eumenész, az ókor legnagyobb könyvtárát, a 600 000 kötetes Alexandriai Könyvtárat felülmúló új, pergamoni könyvtár létesítését tervezi - hogy ezt meghiúsítsa -, betiltotta a papiruszkivitelt Egyiptomból.
Eumenész ekkor sem állt el a tervétől, hanem kényszerhelyzetében arra ösztönözte a pergamoni tudósokat, hogy találjanak ki valami mást a papír helyett. Így született meg az állatbőrből készített írólap, a pergamen. S bár a sokkal olcsóbb papirusz közkedveltsége ezután is alig csökkent, igen sok jelentős egyházi és világi szöveget írtak vagy másoltak a sokkal drágább, de jóval tartósabb pergamenre. Ptolemaiosz nem is sejtette, hogy féltékenykedésével mekkora szolgálatot tett az utókornak. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a papirusz és mindenféle növényi anyagból készült papír jóval bomlékonyabb, mint a pergamen. A papiruszra írt görög és latin irodalom remekei és a Szentírás igencsak töredékesek, míg a pergamenre írt vagy másolt szövegek maradandóak.
Amikor Európa növekvő papírszükségletét a XIX. század második felében a textilhulladék már nem tudta kielégíteni, itt is újabb alapanyagot kezdtek keresni. Ekkor jött divatba a szalmapapír. Rozsszalmából készült a csomagolópapír, és próbálkoztak a kukoricaszár rostjaival is.
1860-ban jöttek rá, hogy az alfafű (Stipa tenacissima), amely addig csak mint a virginiai szivarok tengelyszála volt ismeretes és fontos, jó minőségű papír gyártására is felhasználható. Ez a zsombékoló, csomókban növő, évelő fű a nyugat-mediterrán szubtrópusi sztyeppterületein igen elterjedt árvalányhajféle. Spanyolországtól
Tripoliig, a tengerparttól egészen 1000 méterig, hatalmas területeken szinte önmagában beborítja a talajt. Az angol papírpénzt sokáig - talán még ma is - kizárólag alfafűből készült, igen finom, különleges papírból csinálták. Hasonló tömegben él a mediterrán sós pusztákon egy másik fű, a Lygeum spartum. S bár mindkettőt, sőt egy harmadik fűfélét, az Ampelodesma tenaxot is eszpartószalma néven, jó eredménnyel használták papírgyártásra, az eszpartófüvek az alapanyagkérdést csak ideig-óráig tudták megoldani.
A XIX. század második felében már nyilvánvalóvá vált, hogy a papírgyártás tömegesen beszerezhető, olcsó alapanyag nélkül csődbe jut. Ekkortájt tértek a gyapotrongy és a szalma, illetve azok keveréke mellett a puhafák hasznosítására. Mivel a legjobb papíralapanyag a cellulóz, azok a fafajok lettek a legalkalmasabbak, amelyek a legkitűnőbb minőségű cellulózt tartalmazták. Ezek elsősorban a fenyők (leginkább a luc-, a jegenye- és az erdeifenyő), a nyárfák (leginkább a kanadai és a rezgő nyár), a nyírfa, de Európában a fűzfát, juhart, hárst, bükköt és gyertyánt is felhasználják. Mivel ezek főleg mérsékelt övi fajok, a trópusokon továbbra is sok más, korábban is alkalmazott vagy újonnan talált papírnövényt is hasznosítanak. Így Dél-Ausztráliában az óriási eukaliptuszokat (Eucalyptus regnans), Kínában, Japánban ma is a papíreperfát és a ganipit, Észak-Afrikában, Spanyolországban pedig az alfafűt.
A lágyszárúak közül a cukornádtermelő országokban a nád kipréselt szárát, Indiában az Amerikából behurcolt és a sekély vizekben károsan elterjedt vízijácintot (Eichhornia) értékesítik papíralapanyagként. Amerika trópusi, szubtrópusi vidékein kákából (Cladium effusum) és az ananász (Ananas comosus) levelének rostjaiból is készítenek olcsó papírt.
Ezek voltak a fontosabb vagy a papír története szempontjából érdekesebb alapanyagok. Kívülük természetesen sokféle más növénnyel is próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Eddig a legfinomabb papírokat lenszövetből, a legdurvábbakat kizárólag farostból állították elő.
Az írás, a papír, majd a nyomtatás az emberiség legfontosabb felfedezései közé tartozik, hiszen ezek segítségével vált lehetővé az ismeretek összegyűjtése, tárolása és továbbadása.
Kommentek a bejegyzéshez