A mexikói nyáriesős trópusi és félsivatagi magashegyvidéken él e két ciprus faj. Európa nyugati és déli részén is gyakori parkfák. Nem várt módon nálunk is jól vizsgáztak az utóbbi két évtizedben. Fagytűrésük ugyanis jóval nagyobb, mint azt a mai elterjedési területükön előforduló hidegekből és minimum értékekből sejthetnénk.
A két faj szubtrópusi jellegében közel áll egymáshoz, olyannyira, hogy a legtöbb mai szakkönyv egymás változataként (C. lusitanica és C. lusitanica var. benthamii néven) kezeli őket. Valójában egymástól jellegzetesen eltérő és más származási vonalhoz tartozó növények. Vizsgálatunk szerint a Cupressus lusitanica a kalifornaiai mediterrán Monterey ciprus, a Cupressus benthamii pedig az Arizona ciprus, a mexikói, magas hegyekbe szorult nyáriesős trópusi alakja, származéka. Ez az oka annak, hogy magvételeikből északibb jellegű, fagytűrő egyedek emelhetők ki, s hogy e mutatós, gyorsnövésű ciprusok - egyelőre legalábbis a kiskertekben - nálunk is helyet kaphatnak.
A mexikói szürke ciprus 1838-ban került Európába, s csak a századfordulón terjedt el a szubtrópusi és trópusi országokban, illetve a dél- és nyugat-európai parkokban. A Zöld ciprus már a 17. Század közepén eljutott Portugáliába, ott általánosan ültetett, kedvelt parkfa.
A mexikói ciprusok szépsége - a ciprusok megszokott kemény vonalaival szemben - éppen lágyságukban, szétterülő koronájukban és oldalágaikról hosszan lecsüngő vesszőikben, hajtásaikban van. A Zöld ciprus hajtásai négyélűek. A hosszú, fonalas, elágazás nélküli hajtások és a levelek hónaljából csavarvonal szerint kilépő kis oldalágak váltakozásától az egész hajtásrendszer kissé kusza összhatást nyújt.
A Szürke ciprus ezzel szemben inkább lapítottan és síkokban aláomló szürkén hamvas (a Nutka álciprusra emlékeztető) hajtásaival tűnik fel.
Hosszabb hazai megfigyelés sajnos csak a Szürke ciprusról van: hajtásai merevebbek, és a vegetációs idő kevesebb csapadéka, kisebb páratartalma ritkásabb, hengeresebb hajtású növénnyé formálja. Megtartja azonban lágyabb jellegét, csúcshajtásai rózsás színét, hamvasságát és kisebb, csaknem fehéren viaszos tobozait. Saját növényemet 1968 óta figyelem, s még a legkisebb fagykár nyomát sem látom rajta: 15 méteres fává nőtt 16 év alatt. Oszlopos alakja, felívelő ágai ennyi idő után kezdenek széthajlani, s az egyre hosszabban lecsüngő hajtásokat, vesszőket nagy fürtökben, fehér gyöngyökként díszítik a viaszos tobozok. A dugványaiból nevelt növények száraz hegyoldalon, bőséges öntözéssel kitűnően fejlődnek Szentendrén (andezit) és Frank-hegyen (dolomit), de kifagyott 1982-83 keményebb telén az ELTE Botanikus kert homoktalaján (miközben az Arizona és a karcsú Olasz ciprus a fagyot ott sem érezte meg.)
A Portugáliából érkezett magból kelt fiatal magoncok többsége gyorsan nő, csúcsa az első években visszafagy. Fagyérzékenységük és növekedés-intenzitásuk között egyenes az összefüggés. Különösen a nagyon hosszú hajtású visszahajló ‘Pendula’ (= var. pendula) formák fagyérzékenyek: ezek telepítése csak védett helyen és kezdeti takarással lehet sikeres. A lassúbb növekedésű, a védett, meleg lejtőkön (a Középhegység vonalában és a Dél-Dunántúlon) fagytűrő egyedek viszont sok örömet szerezhetnek a gyűjtőknek, kertbarátoknak. Gyors növekedése miatt átültetésre elő kell készíteni, az előnevelésre is konténert igényel.
A mexikói ciprusok elsősorban a napos vagy félárnyékos védett belső udvarok, lépcsős, támfalas kertrészek szép növényei. A vegetációs időszak első felében árnyékolt vagy faforgács-fűrészpor, kéregtörmelék, avar nedvesen tartott talajt lágyabb koronával, hosszabban csüngő hajtások szép látványával hálálják meg. A fiatal példányok túl erős növésűek, leállításuk a csúcshajtás szeptemberi visszacsípésével lehetséges.
Kommentek a bejegyzéshez