Az Észak-Amerika középső és nyugati területein, valamint Mexikóban élő diófenyők az európai mandulafenyő (Pinus pinea) rokonai. Magjaik éppúgy aránytalanul nagyok a tobozpikkelyekhez és a megszokott szárnyas fenyőmagvakhoz képest, mint a pinea-fenyőé. A diófenyő elnevezés különösen a sivatagi példányok tobozaira találó, amelyeknek diónyi tobozain mindössze két-három pikkely védelmében fejlődik a mag, a többi fejletlen marad. A diófenyők nagy elterjedési területén négy változat és több forma él. Az alapfajnak tartott Pinus cembroides var. cembroides háromtűs, a var. edulis kéttűs, a var. monophylla egytűs (egyedülálló a nemzetségben), míg a var. quadrifolia (= p. parrayana) törpehajtásai négytűsek. A tűlevelek számának változása együtt jár a fák megjelenésének különbözőségével.
A hazai éghajlatot, úgy tűnik, valamennyi változat jól tűri. Az északiak közül már idős fák láthatók az országban a Folly Arborétumban a var. edulis és a var. monophylla, a pécsi Pintér-kertben és a soproni egyetem arborétumában a var. edulis-ból van több példány. Kiskerti körülmények között eddig igen jól vizsgázott a P. cembroides var. cembroides és a P. parrayana is, jóllehet ezek természetes elterjedési területe épp hogy csak átnyúlik az USA déli államainak területére, egyébként mexikóiak.
Alacsony, csupán pár méterre növő, gyakran bokros jellegű fák, kezdetben zöldesszürke, kissé pikkelyes, majd erősebben, de nem mélyen bordás kéreggel. Európában a diófenyők törzsátmérője 50-80 éves korban sem haladja meg a 20-30 cm-t. Az ágrendszert ívesen feltörő oldalágak, hajtások határozzák meg. A fiatal hajtások sárgászöldek, később sárgásfehérek, sárgásszürkék a napfényben gazdag, félsivatagi őshazában csaknem hófehérek. A törpehajtások tövén feltűnő, visszakunkorodó, hártyás pikkelylevelek (brakteák) találhatók. Az edulis tőlevelei 2-3 cm hosszúak, enyhén hajlottak, szürkészöldek: a monophylla hamvas világoszöld tűinek hossza ennek dupláját is elérheti.
A diófenyők termős tobozvirágzatai az erősebb ágakon, a tavaszi (új) hajtások csúcsán, a porzós tobozkák pedig a gyakran csüngő oldalhajtásokon fejlődnek. A porzós tobozkák olykor olyan tömegben jelennek meg, hogy egy-két hétre szinte virágfelhőbe vonják a koronát, különösen a ritkás lombkoronájú, egytűjű változatot. A tobozok rövidnyelűek, széles, lapos tobozpikkelykörmökkel (apofízis): éretlenül zöldek, majd sárgászöldek, végül világosbarnák lesznek. A Pinus nemzetség többi tagjának tobozainál általában kisebbek, egyedül a monophylla tobozai érik el a 6-8 cm hosszúságot.
Mint fényigényes fenyőfélék, már őshazájukban is az olyan termőterületekre húzódnak, ahol az erdőségek a szárazság vagy a hideg miatt felritkulnak, elmaradnak. Telepítéskor is célszerű olyan helyet választani számukra, ahol szabad állásban növekedhetnek. Árnyasabb helyen, fény hiányában elsatnyulnak. Annál alkalmasabbak déli lejtők, szárazabb rézsűk betelepítésére, csupán kezdetben szükséges öntözéssel segíteni kibontakozásukat. Kis termetük révén is sokféleképpen használhatók a kertben. Legszebben mutatnak a szubmediterrán hangulatú kertekben, színes lombú és virágzó félcserjék, szárazságtűrő örökzöldek (cipruska, levendula, zsálya, szuharcserje, jeneszter) társaságában. Az ilyen jellegű együttesek hátterében helyet kapnak a diófenyő természetes amerikai kísérőfajai, így a szálkástobozú fenyő (P. aristata), az arizonai ciprus (Cupressus arizonica), a Cercocarpus ledifolius, Mahonia pumila és többféle Chrysothamnus. A diófenyőkkel alakított kerti környezet hangulatát nagymértékben színezik az odatelepített kisméretű pálmaliliomok (Yucca glauca vagy Y. stricta) és télálló kaktuszok is.
Kommentek a bejegyzéshez