Megnyert csaták, elvesztett háborúk

Don Quijote hazai, kerti változata ugyan nem indul szélmalmok ellen, serény munkálkodása mégis legalább olyan tragikomikus, mint nagyhírű elődjéé. Fantasztikus energiákat mozgósít, erőt, időt, pénzt nem kímélve hadakozik - reménytelenül megnyerhetetlen háborúkat visel. Minden áron az általa legfontosabbnak kikiáltott problémát akarja egyszer és mindenkorra megoldani, közben lehet, hogy kertje már elhanyagolt dzsungelt formáz, de ő nem pihen, nem lankad. Pedig semmi esélye a győzelemre.

Az etalon: Kew Gardens, London. Az 1700-as évek óta nyírják

Először is itt van a fű, a maga klasszikus ellenségeivel és problémáival. A nagy ideál, a szinte legendává magasztosuló angol pázsit, amely a bonmot szerint azért olyan szép, mert két, három-négy, száz éve nyírják. Ez persze nagyon jól hangzik, csak az a gond vele, hogy az igazságnak csupán kis morzsáját tartalmazza. Az angol szakírók szó szerint könyvtárakat írtak össze arról, mi mindent kell tenni a fűvel - rendszeresen, napi kemény robottal! - ahhoz, hogy dús, üdezöld, egyöntetű, gyommentes, gomba- és kártevőmentes, süppedő szőnyeg legyen, folyamatosan. A mi Don Quijoténk azonban mindezt nem tudja, vagy ha igen, meg akarja takarítani azt az áldozatot, amelyet pedig nem lehet. És akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy a brit óceáni éghajlat a maga hűvösebb, párásabb, kiegyenlítettebb kondícióival képezi azt az alapot, amelyre felépülhetett az angol pázsit legendája - és persze, amely nélkül ott sem lehetne olyan a pázsit valósága, mint amilyen most.

Búsképű lovagunk itt a magyar fűfronton nagyon konkrét ellenségekkel hadakozik. A legfőbb ellenség manapság a pitypang, vagy gyermekláncfű. Hogy is ne lenne az, amikor iszonyú mennyiségű magot szór el, széles leveleivel foltokban kiöli a füvet, sárga virágai mérhetetlenül bosszantóak tudnak lenni, hiszen az angol pázsit-ideált megcsúfolva éktelenkednek a zöld tengerben. A másik borzalom a fehér- és vöröshere alacsony termetű vad rokonsága, amely előbb-utóbb minden pázsitba, gyepbe és fűbe beköltözik. És - a mi nagy küzdőnk szemében legalábbis - elrondítja azt! A vad százszorszép kis fehér és rózsaszín bóbitáiról már nem is beszélve! No és persze innen-onnan kerül előbb-utóbb másmilyen gyom is. A harc végtelen vagy azzá tehető. Vannak, lehetnek szakaszgyőzelmek egy-egy nagy irtási roham végeztével, ami mehet kéziszerszámmal és gyomirtóval, de a háborúnak - hacsak abba nem hagyja - soha nincs vége, és soha nincs végső győzelem. De miért is nincs?

Először is Magyarországon, ami termőföld címén kerül a kertekbe füvesítés előtt, az sok esetben nem egyéb gyommaggal telt silány parlagföldnél, amely tavaly még valamelyik pláza leendő helyén szomorkodott égig érő gazzal. Ha a végre kikelt, és ha a felnőtt füvet ritkábban vágják a kelleténél, akkor az egyébként is ritkább állományú (mert gyomos) fű fokozatosan tovább fog ritkulni, s a durva, széleslevelű fűfajok válnak benne uralkodóvá, meg persze tovább terjeszkednek a gyomok. Ha pedig az adott kert földje kifogástalan, párszáz méteres körzetben biztosan van elhanyagolt parlagföld vagy régen nem művelt másik kert. És jön a gyommag, mint az áldás.

Nem pázsit, de jól beállt gyep. Szívós, helyben honos fűfajokból áll, rendszeres nyírással kifejezetten rendezett és szép

Miközben folyik az ádáz küzdelem, lehet, hogy a fű megszomjazik. Vagy azért, mert nincs automata öntözőrendszer és nincs idő sem az öntözésre. Vagy azért, mert van öntözőrendszer, de valamilyen mitikus okból olyan programot állítanak be - sokszor még a hivatásos szerelők is -, amely minden nap szór egy kicsit, de soha sem annyit, hogy a fű gyökérzónája végre egyszer rendesen beázzon. Mintha megmutatnák a fűnek: látod, ilyen lenne, ha kapnál rendesen. Van aztán, aki takarékoskodik a vízzel. Így, lehet, hogy havonta kétszeres mennyiség jut a fű tetejére a mindennapos kóstolóval, mintha három-négy naponként legalább 10 milliméter esőnek megfelelő vizet kapna. És akkor élvezné az életet.

Ez abból is látszana, hogy üdezöld lenne. Így meg sokat fogyaszt, de keveset kap: a különbözet mint párolgási veszteség szaporítja a fizetnivalót.

Az ősellenség azonban végül is nem a pitypang, nem a százszorszép és nem is az öntözőrendszer. Hanem a vakond! Már eleve az dühítő, hogy ez a kártékony alagútfúró védett állat, és ha valakit rajtakapnak - sajnos, nem szoktak -, hogy elpusztít egyet, akkor büntetésre számíthat. De mi ez ahhoz képest, hogy a gyönyörű - vagy az elmondottak szerint nem is olyan gyönyörű - fű közepén megjelennek a buckák, a halmok! És a harc elkeseredett állóháborúvá fajul. Kezdődik az üregbe dugott sörösüveggel, mondván, a gonosztevő érzékeny a levegő rezgéseire, az üveg üregében meg olyan léghullámok keletkeznek, ha az állat arra jár... Nos, arra jár, és vidáman gyártja az újabb halmokat. Akkor jöjjön a furfangos ultrahangos készülék! A vakond dobhártyája ugyanis nagyon érzékeny, de legtöbbször nem eléggé. Titkos csodaszer a naftalintabletta - vajon értesítették-e erről a vakondot is? Akad faiskola, ahol egy bizonyos kutyatej faj úgy kapható, hogy „vakondriasztó”. Olyan kertről, amely referenciaként szolgálna, mert a vakond írásba adta, hogy elköltözött, mégpedig a kutyatej miatt - még nem tudunk.

Viszont úgy tudjuk, azok jártak eddig a legjobban, akik kevésbé harciasan, de sokkal több gyakorlati érzékkel a finom, morzsalékos, vakond által „átrostált" és kártevő-mentesített földet elegyengették. Majd némi fűmaggal felülvetették, amikor azt látták, hogy már néhány napja az adott túrást nem bolygatta újból a kis fekete bundás.

A kert - végül is - eredetileg valami szépnek, valami nyugatinasnak, valami pihentetőnek a színhelye lenne. Lehet persze stratégiai tereppé is tenni, komoly hadműveletekkel. Csak akkor onnan biztosan kiköltözik az öröm, a nyugalom, és csak a csatazaj marad. Meg egy többé-kevésbé sterillé silányított kerti világ, amelyben fegyelmit kap az a fűszál, amely nem áll ugyanúgy, mint társai. A kicsit borzas, kicsit szabálytalan, éppen ezért életigenlő és békét sugalló kerteknek van igazán jövőjük, mert gazdáik nem tűznek ki teljesíthetetlen célokat, és nem akarnak csatákat nyerni egy vagy több megnyerhetetlen háborúban.