Kutya a kertben

Tudja-e, aki a megvalósítandó vagy már meglévő és persze nagy becsben tartott kertjében kutyát is akar, hogy mire vállalkozik? Mirtse Íron kutyás szakíró egyszer a következőket mondta erről: A hazai kutyák nagyobb része lakásban vagy kertben él, a hozzáértők szerint legtöbbször erre alkalmatlan feltételek között. Es elsősorban nem a lakásban tartottak, hanem a kertekben élők vannak rossz helyzetben.

A kutya őse, a farkas is olyan kotorékokban neveli fel kölykeit, amelyek nem nagyobbak egy lakótelepi lakás fürdőszobájánál. Csakhogy a lakóhely nem arra szolgál, hogy ott mozogja ki magát az állat: erre a kutya esetében a rendszeres sétáltatás szolgál. Bizony, naponta három-négyszer kell elmenni vele, hogy jól érezze magát! Es ami első hallásra meglepő, erre a kertben tartott kutyának is szüksége van (lenne), őket azonban általában soha nem viszik sétálni.

Ez aztán meg is látszik rajtuk (és a kerten). Ezek az állatok az igazán magányosak. Ingeríszegény környezetben élik le az életüket, unalmukban mindenféle dolgot cselekednek, ami aztán kiváltja gazdájuk haragját, értetlenségét. Sajnos, a kutyatartók nagy hányada nincs tisztában azzal, hogy kedvencének milyen (lenne) a természetes életmódja. Úgy gondolkodik: ott a kert, van helye rohangálni, ˛foglalja el magát˝. Csakhogy az állat alig találkozik emberrel, gazdáját (a falkavezért) is szinte csak munkába menet meg jövet és az etetésekkor látja. Más kutyákkal (hacsak nincs olyan szerencséje, hogy legalább párban él) csak akkor kerül valamilyen kapcsolatba, ha meglátja őket a kerítésen kívül. Akkor viszont...

Valódi szükségleteihez képest szűk helyre bezárva a kutya nem tudja élni azt az életet, amelynek főbb jellemzőit az ősi múltból hozta magával. Természetes létformája szerint vadászna, szagnyomokon cserkészne, erejét öszszemérné más kutyákkal, és az ilyen, izgalomban, ingerekben és mozgásban gazdag szakaszok között nagyokat pihenne, lustálkodna, méghozzá félrehúzódva, félig-meddig rejtőzködve. Ehhez nyugalomra van (lenne) szüksége. Ehhez képest a településekhez a kerten kívül, az utcán hajnaltól napestig kisebb-nagyobb jármű- és ˛emberforgalom˝ van. A kutya ezért - miközben legközelebbi ˛hozzátartozóival˝ való kapcsolata ingerszegény - a távolabbi környezet hatásai miatt zaklatott, természetes életrendje állandóan felborul. Ezt az állandósuló zaklatottságot a kutya idegrendszere, meg a kert állapota sínyli meg igazán. Mindezek ˛halmazati büntetése˝ pedig az, hogy a kutyagazda-kerttulajdonos (és családja) életében állandósulnak a vázolt helyzetből mindig újratermelődő konfliktusok.

Van-e kiút? Természetesen, nem is egy. Az első lehetőség mindjárt az, ha nincs út befelé. Mármint ebbe a helyzetbe. Ehhez az kell, hogy vagy a kert létesítése előtt, vagy legkésőbb a kutyavásárlást megelőzően gyűljenek össze a szükséges ismeretek a kutyatartás velejáróiról is, meg a növények viselkedéséről is kutya jelenlétében.

Tudjunk arról (előre!), hogy a kankutya újra meg újra vizeletével jelöli meg ˛felségterüílete˝ határait, s ha ez éppen egy-egy örökzöld, akkor az áldozatul esik majd az állat (leküzdhetetlen) ösztöneinek. Tudjunk arról is, hogy a kerítések közelében lévő területsáívok és néhány ˛útvonal˝ betonkeményre tömörödik majd a kutya tappancsai alatt. Oda tehát semmilyen növényt nem célszerű (nem érdemes) ültetni, sorsa úgyis a pusztulás lesz. Sokkal ésszerűbb, ha tiszteletben tartjuk kutyánk útvonalait.

Jó, ha tisztában vagyunk vele: ha kutyánk szerelmes lesz, általunk többnyire elképzelheítetlennek tartott dolgokat is képes elkövetni azért, hogy szerelme tárgyának közelébe keírüljön. Nincs akadály előtte! Képes a kerítést - legyen bármiből - módszeresen elrágni, átírágni, alatta alagutat ásni. Ugyanígy: ha a szomszédban lakó, vagy az utcán kóborló ebek valamelyike lesz szerelmes a mi kutyánkba, számíthatunk az előbbi akciók valamelyikére, csak éppen kintről befelé... A pázsit között, a bokrok alatt, minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen rejtőző ˛időzített aknák˝ is a kutyatartás mindennapos velejárói. Ha azonban valaki nagyon kényes arra, hogy kertje mindig és minden négyzetcentiméterén rendezett, tiszta és esztétikus legyen, jobb, ha lemond egy kutya társaságáról. A kutyának is és gazdájának is az a jó, ha szerethetik egymást. Am aki zokon veszi kutyájától azt, ami természetes, az előbb-utóbb meggyűlöli: ennek jobb elejét venni!

Az unatkozó kutya szinte mindig, a játékos kutya gyakran és némely kutya pontosan nem ismert okból - rág. A legkülönbözőbb dolgokat, így élő növényeket is. Akadnak kutyák, amelyek különös ellenszenvvel viseltetnek bizonyos növények iránt, s nem nyugszanak addig, míg ˛tarra˝ nem rágták azokat. Ha a gazda erőlteti a dolgot és újra ülteti (mondjuk azért, mert őt meg ellenállhatatlan vonzalom fűzi ugyanazon növényhez...), akkor valóíszínűleg vége-hossza nincs háborúság kezdődik. Jobb belátni: a dolog - a gazda szemípontjából - reménytelen. Nem segít, ha tiltja, ha kiabál, ha netán tettlegességre vetemedik. Az sem, ha megkötve tartja kutyáját. Túl azon, hogy ez egyébként is embertelen (kutyátlan) módszer, nincs az a kutya, amelyik soha semmilyen okból nem szabadul el a láncról,.. Akkor pedig biztosra vehető, hogy első dolga az őt rejtélyes okból irritáló növény elpusztítása lesz.

Maradjunk annyiban: nehéz társbérlet a kertben való kutyatartás, rengeteg konflikítushelyzetet hordoz magában. Ezeket elkerülni, de legalábbis tompítani csak úgy sikeírülhet, ha nem tudatlanul és nem illúziókkal próbáljuk elkezdeni, a folytatásban pedig kéípesek vagyunk szeretettel és kompromisszumokkal minden érintett, a növény, a kutya és az ember számára egyaránt elviselhetővé tenni.

Ez persze szükséges, de valószínűleg nem lesz elégséges. Nem árt, ha kiegészítjük praktiíkus és megelőző intézkedésekkel, mint például a különösen féltett növények időleges vagy végleges elkerítése vagy bernáthegyi kutya helyett tacskó választása... De - mindenekelőtt - gondolkodjunk el azon, amit a már emutett szakíró így foglalt össze: Magyarországon körülbelül hárommillió (!) kutya él, közülük egymillió a fajtatiszta eb, és ugyancsak körülbelül ennyi a kóborló, sorsára hagyott, az előbb-utóbb bekövetkező, biztos és kegyetlen halálba küldött. Budapesten 300 ezer, Bécsben 50 ezer kutya él... Pedig a bécsiek is szeretik a kutyákat, sőt, éppen azért a különbség, mert ott általában csak azok tartanak négylábú társat, akik ehhez a tisztességes feltételeket is megteremtik. A szakemberek szerint nagyon felelőtlenek vagyunk a kutyánkkal. Nemcsak kertjeink szépségének megóvása indokolná a változtatást.

Fotó: Pixabay