Kevés lucféle ajánlható jobban hazai telepítésre, mint a Kaukázus és a csatlakozó ÉK-anatóliai magashegyek e sötét lombú, terebélyes, széles kúpalakú fenyőfaja. Összhatása közelről sem olyan merev, mint a lucoké általában, környezetének inkább szubtrópusi hangulatot kölcsönöz. A rendszerint szabályosan szimmetrikus korona vázát a sudaras törzsről lágy ívekben lehajló csúcsukkal kissé felemelkedő oldal- (vezér-) ágak képezik, amelyekről a vékonyabb oldalágak az atlasz cédrusra, hemlokfenyőre emlékeztetően fordított „V” alakban szétterülve, dús lombozattal töltik ki a koronát.
A lucok közül e faj és japán rokona (P. maximiviczi) azok, amelyeknek termős tobozvirágzatai nem felállók, hanem elállók vagy elhajlók, az apró nővirágok, s a sajnos rövid életű porzós tobozkák feltűnően szép liláspiros színűek. Ez utóbbiak később, a megporzás időszakában rózsás árnyalatú kénsárgák lesznek. A tobozvirágzatból fejlődő tobozok előbb zöldek vagy lilás árnyalatúak, később barnára érnek, lekerekített tobozpikkelyeik ősszel pattannak fel és a 4-8 cm hosszú tobozokból áttetsző sárgásbarna szárnyú, apró magvak tömegét permetezi ki a szél. A legrövidebb tűjű lucfélék közé tartozik: levelei 5-8 mm-esek, a vezérhajtásokon a világos sárgásfehér, később szürkéssárga tengelyre simulók, az oldalhajtásokon változó szögben elállók, „fonákuk” ezáltal a hajtások alsó oldala is kissé ezüstös világoszöld.
Őshazájában általában 1000 és 3000 m közötti magassági övön található, de például a Fekete-tenger partja felől a Kaukázus gerincei felé futó völgyek némelyikében már az 500 m-es tengerszint feletti magasságban is megjelenik. Az 1500-2000 m-es övben már a kaukázusi jegenyefenyővel (Abies nordmanniana) és nyírekkel alkot kiterjedt erdőségeket. Egyedei a legvadabb sziklás hegyoldalakon is megtelepszenek, s állományaik csak a 3000 m körüli zónában kezdenek felritkulni. Itt, a magasabb övekben jellegzetes fenyőzóna-kísérő fajok élnek együtt a keleti luccal: Betula pubescens, Sorbus aucuparia, s a gyepszintben olykor tömegesen jelenik meg az áfonya (Vaccinium arctostaphylos).
Nagyon szép szoliterfa, földig hajló ágaival, hajtásaival különösen az ápolt gyepfelületekben mutatós. Minden nagyobb hazai arborétumban megtalálható, magánkertekben vagy közterületeken azonban alig látni. Telepítésénél legyünk tekintettel arra, hogy igazi szépsége nagyobb parkokban, csak szabad rálátás esetén érvényesülhet. Igénytelen faj: teljesen télálló és a szárazságot is jól viseli, de pompásabban fejlődik jó vízgazdálkodású, üde talajon vagy kellő öntözésben. A keleti luc környezetében igen jól mutatnak az említett kísérő fajok, de magyalfélékkel, mahóniával, babérhangával (Pieris), babérrózsával (Rhododendron), tűztövissel és sok más örökzölddel és szép lombszíneződésű, díszítő termésű bokorral is kiegészíthetjük a vele formált növényegyütteseket. Magyarországi telepítésre ajánlott körzetek: a Nyugat- és Délnyugat-Dunántúl, s a középhegységek magasabb, 400-1000 m-es öve. Megmarad, sőt szépen díszít a középhegységek és az alföld sík- és dombvidékein is, de itt a tájesztétikai szempontok miatt a lucok telepítését lehetőleg kerüljük. Ha azonban valaki mindenképpen lucot szeretne kertjébe, ezen a tájon jobbat, szebbet, mint a keleti luc, nem találhat!
Kommentek a bejegyzéshez