A hazaitól eltérő - kaukázusi faj még csak egy-két botanikus- és kiskertben található! Elterjedési területe nagyobb, mint azt a nevéből sejtenénk. Honos a Kaukázustól délre húzódó Kis-Kaukázus hegyláncán, az ahhoz csatlakozó kis-ázsiai hegyvonulatokon és a perzsiai Elburz hegyóriásain. A Kaukázus Fekete-tenger feletti hegyláncain csavarodó szerpentinek mentén eleinte még a közönséges borostyán nő, és csak a párás völgyekben jelenik meg a kaukázusiból is egy-egy tő. Magasabban, 6-700 métertől felfelé viszont fokozatosan uralkodóvá válik, miközben az európai faj hirtelen eltűnik, s máris szinte a keleti bükk (Fagus orientalis) és a nagyvirágú tölgy (Quercus macranthera) törzsén felkúszó kaukázusi borostyán világoszöld fala között haladunk. Beborítja a talajt is. S mennyire változatos! Nálunk mindenütt egyforma, hisz egyetlen „klón” talán az egész hazai állomány, míg ott a nagy és a kis levelű, télen bordópirosra színeződő, rajzolatosan erezett és egyöntetű világos vagy sötétzöld, a nyilas, szíves vagy kerek vállból ovális, hegyes, széles vagy keskeny levéltípusú példányok bámulatra méltó sorozata tárul elénk.
A kaukázusi borostyán a többi, lényegében hasonló jellegű faj között a leginkább eltérő. Levelei 10-25 cm hosszúak, levélalaktól függően hasonlóan szélesek vagy keskenyebbek, vastag-bőrszerűek, világos- vagy sárgászöldek. A nálunk elterjedt típus egyenes vagy lekerekített vállú, megnyúlt ovális hegyes, elvétve szabálytalanul durván fogas (var. dentata). A fiatal hajtások és a levélnyél virágzati tengelye és a virágzat sűrűn sárgás szőrű, a csillag szőrök - ellentétben a mi borostyánunkkal (Hedera helix) nem 5-6, hanem 20-25 sugarúak. A kétszeresen összetett virágzat végálló fürt (néha magányosan álló gömb alakú ernyő). A csillag alakú virágok 5 tagúak, a hazai fajjal egy időben nyílnak, a termések 3-5 magvúak.
Európai elterjedésének egyik forrása az odesszai botanikus kert volt, ahonnan több nagy európai botanikus kert kapott így a Kew Gardens is az 1840-es években. Az angliai és talán a legtöbb európai példány erre az odesszai küldeményre vezethető vissza. A nálunk telepítettek eredetnyomozásakor a szálak legtöbbször Jeliig vezetnek, ide pedig Ambrózy-Migazzi István telepítette.
A jeli példányok meggyőzően jelzik, hogy nálunk a faj jól érzi magát, virágzik, s enyhébb telek után) amikor a késő őszi virágzat nem fagy el) termést is érlel. Rendkívüli teleken a közvetlen napfénytől és melegtől a levelek fagyfoltosodhatnak, de ez nem gyakori, s nem súlyosabb a hazai nagylevelű borostyán-típusokat érő fagykároknál. Fiatal korában jó talajjal és gyakori locsolással, permetezéssel segítsük a növekedését, mert száraz helyen lassan nő, s egy évtized is eltelhet, mire hirtelen megindul és a támasztékra felkapaszkodik. A fák törzsére az első erőteljesebb vesszőt kötözzük fel szorosan, hogy kapaszkodó gyökerei a fa kérgének finom repedéseiben megtapadhassanak. A beindult tő azután gyorsan terjed és néhány év alatt behálózza a fa koronáját is, törzsre simuló vagy arról visszahajló ágaival, hajtásaival. A fényre jutva megjelennek rajta az időskori kisebb, keskenyebb levelű hajtások és az első virágzatok. Ezek dugványaiból mutatós, felálló bokrot nevelhetünk. Különösen szépek a tarka levelű változatok „arborescens” típusú alakjai, így a ‘Dentata Variegata” (=Dentata Aurea”) és a ‘Bulphur Heart’ fajtáké.
Kommentek a bejegyzéshez