Balatoni Riviéra IV.

A „Balatoni Riviéra" és a szubmediterrán kert

A természet kutatása nem lehet öncélú. A szubmediterrán vegetáció kutatása, tudományos feltárása is számos gyakorlati kérdésre hívja fel a figyelmet. Kapcsolódva más tudományágak (talajtan, éghajlattan, állattan) párhuzamos kutatásaihoz, kellő megfontoltsággal, tudományos megalapozottsággal adja át eredményeit a gyakorlatnak. A Balaton környéki szőlők, mandulások, illóolaj- és gyógynövényültetvények fejlődése láttán azt mondhatjuk, a termelés ösztönösen előre igazolta e kutatások eredményeit.

A művelt területek kiterjedésével a természet mind szűkebb és szűkebb területre szorul. A helyükbe lépő kultúráknak, legalábbis részben, pótolniuk kell azt, amit a táj az eredeti növényzet eltűnésével vesztett. Pótolniuk kell tájképileg, hangulatilag egyaránt. A hagyományos termelési ágak a Balaton környékén szinte tökéletesen megfelelnek e követelményeknek, s emiatt ma már éppúgy a tájhoz tartoznak, mint maga a háborítatlan természet. Csak kertkultúránk, parkjaink növényzete dacol még a természettel. Az évszázados nyugati, közép-európai, elsősorban német kertkultúra hatása nagyon mélyre gyökerezett nálunk. Pedig a felkopaszodott lucfenyők, a szárazságtól senyvedő, Európa-szerte ültetett díszcserjék. kopár virágágyások önmaguk hívják fel a figyelmet, a harc egyoldalú!

Újabban a fejlődő idegenforgalom nyomán egyre inkább terjed egy fogalom, a „Balatoni Riviéra” kifejezés a tó északi oldalának hegyektől védett partjának jelölésére. A kifejezés eljut a határainkon túlra, s az elsősorban északról érkezett turista valami újat vár, amit otthon nem láthat: a délt keresi a „Balatoni Riviérán”. A természetben és a művelt területeken a dél jellegzetes hangulatát meg is találja. Kertjeink, parkjaink azonban megszokottan európaiak, pedig a lehetőségek óriásiak.

A szubmediterrán klíma nyújtotta lehetőségeket eddig csak néhány lelkes magángyűjtő használta ki. Kertjeikben ezüstösen csillognak a hatalmas atlaszcédrusok (Cedrus atlantica ’Glauca’), a legnagyobb szárazságban is üdezöldek a karcsú ciprusok (Cupressus arizonica, C. goveniana, C. sempervirens). A balatonörsi Folly-kert bizonyítja, hogy olyan ritka déli fajok is megélnek a Balaton partján, mint a híres kaliforniai tengerparti mamutfenyő, Sequoia sempervirens), a Közép-Európában szintén ritkaságszámba menő kaliforniai nagymagvú tiszafa (Torreya californica), valamint a fagyérzékeny déli magyaltölgy (Quercus ilex). A Folly-kert helyi klímája pedig nem egyedülálló. Ezt bizonyítják az alsóörsi Somlyó-hegy immár évtizedek óta gondozatlan ciprusai és örökzöld mediterrán szuharjai (Cistus laurifolius). A csodálatos, illatos virágtömeget adó jeneszter (Spartium junceum, Balatonakarattya), a dél-ázsiai egzotikus szúrósfenyők (Cunninghamia-k, Balatonörs, Füred), a nyár közepétől virító barátcserje (Vitex agnus-castus), a különféle virító színű, itt-ott már ültetett illatos félcserjék egész sora mind bizonyíték, amely azonban csak töredéke a lehetőségeknek. A jövő kertje a „Balatoni Riviérán” a dél előretolt bástyája kell legyen, úgy, mint ahogy az eredeti természet is az. S a balatoni táj befogadja majd az új színfoltokat, mint ahogy befogadta a szőlőt, a mandulát és a levendulát is, s nyomukban hazánkban is kialakulhat egy sem a délivel, sem az északival nem azonosítható jellegzetes kerttípus, a szubmediterrán kert.