Tágabb értelemben tömjénnek nevezünk minden füstölésre használt, magas (60-70%) gyantatartalmú, illóolaját elvesztve kristályszerűen keményedő, illatos növényi nedvet. Szorosabb értelemben véve csak a tömjénfa (Boswellia carteri) rozmaringillatú gyantáját illeti ez a név. Az Ádeni-öblöt övező kopár magasfennsíkok szárazságtűrő, dúsan elágazó, alacsony fája. Gyantája, az olibanum, legalább négyezer éve a legelterjettebb, legkeresettebb tömjén. Már az egyiptomiak és a régi rómaiak is füstöltek vele:
„Cyprus egész szigetén eljött Venus ünnepi napja:
Bárdtól sújtva lerogytak a hónyaku borjak, aranytól
Fénylő szarvval, a tömjénfüst szállt…”
Publius Ovidius Naso: Pygmalion
Fordította: Kerényi Grácia
Termőhelyét a fáraók az „istenek honának” nevezték, és egész hajóflottákat küldtek a tömjénért. Sőt mintegy három és fél ezer éve Hatsepszut egyiptomi fáraónő hajói, óriási cserépedényekbe ültetve, az első élő tömjénfákat is elhozták Egyiptomba. Az eseményt Der al Bari egyiptomi város ősi templomának falfestménye teljes részletességgel megörökítette. A füstölés az ősi tűztiszteletben gyökerező szokás, és a tömjén a legnagyobb múltú füstölők egyike, amely a mai napig megtartotta fontosságát, pl. a katolikus szertartásban. A balzsamhoz hasonlóan isteni erőt, megerősítő hatást is tulajdonítanak neki, ami valószínűleg egy ősi zsidó szokásból ered. A zsidók a halálraítéltnek kivégzés előtt tömjénnel, mirhával fűszerezett bort adtak inni, mert ettől elkábult, s testi-lelki kínjai csillapodtak. Szentírás-magyarázók szerint Krisztus sem azért utasította el keresztre feszítéskor a mirhás bort, mert keserű volt, ahogyan Máté apostol írja, hanem azért, mert ismerve a zsidó szokásokat, nem akarta fájdalmát enyhíteni, nem akart elbódulni, hanem vállalni akarta a rá váró összes szenvedést. A tömjén valaha jelentős kereskedelmi cikk volt, pedig nem könnyű a gyűjtése. Tavasszal a forró, száraz vidéken, köves talajon, fától fáig vándorolva, megsebezték a növény hajtásait. A könnycsepp alakban kiszivárgó balzsam néhány hónap múlva, illóolaját elvesztve, halvány gyöngyszemekké, gyantává szilárdult. Ez a gyanta a tömjén, amit egész éven át szemenként gyűjtögettek a pusztaságban szétszórtan növő tömjénfákról. Flavius Arrianus görög történetírótól (i. sz. 200) tudjuk, hogy a tömjént foglyok és rabszolgák gyűjtötték, és akit a végzete erre a munkára szánt, nem volt hosszú életű. Nem csoda, hogy a tömjén az arannyal egyenértékű volt, elefántcsontot, rabszolgákat, drága selymeket adtak érte cserébe. Közel két és fél ezer éve Dareiosz perzsa király az arabokra kivetett évi ezer talentum adót is tömjénben kérte.
Kommentek a bejegyzéshez