"Egybe fehér violát kötök én s mirtusszal az édes
nárciszt és nevető liljomokat s üde-szép
sáfrányt s bíborszín jácintot s végül a rózsát,
mely elbűvöli mind, mind a szerelmeseket.
Hadd zúdítson esőt szirmokból Héliodórám
jószagu fürtje közé záporozó koszorúm.”
Meleagrosz: Egybe fehér violát...
Fordította: Somlyó György
Az ókori görög mitológia szerint Aphrodité, a szépség és szerelem istennője, egy tengeri fürdőzés alkalmával csak mirtuszbokrok közé rejtőzve tudott elmenekülni a kíváncsi szatírok elől. Ekkor lett az illatos, fehér virágú, örökzöld lombú, mediterrán növény (Myrtus communis) Aphrodité kedvence, és összefonódva az istennő körüli mítosszal, azóta is a szépség, a szerelem, a remény, a fiatalság, a hűség, az érintetlenség és az üdeség jelképe.
A görögök ezért az Aphrodité tiszteletére szentelt templomokhoz mirtuszbokrokat ültettek, és az istennő szobrait mirtusszal koszorúzták. A mirtusz eredetileg a keleti népek ünnepi virága volt. Arab legenda szerint, az első mirtuszágat mint a reménység jelképét, Ádám hozta magával a Paradicsomból, emlékeztetőül az Édenkertre és a halhatatlanságra. Őshazájában, a Földközi-tenger vidékén, a mirtusz igen régóta lakodalmi virág is. Babilonban már nagy kultusza volt A zsidók, akik talán először használták menyasszonyi koszorúként, valószínűleg a babiloni fogságban ismerték meg. Később ők lettek a mirtuszkultusz leghívebb őrzői művelői, terjesztői. A virág életük, vallási szokásaik részévé vált. Törvényeik előírták, hogy egyiptomi menekülésük emlékünnepein mirtusszal mint a reménység és halhatatlanság virágával díszítsék sátraikat.
A mirtusszal kapcsolatos szokások keletről jutottak - már az ókorban - Görögországba, s onnan Rómába is. Az ókori görögök a vértelen küzdelemben győztes hadvezérek homlokát, a béke szimbólumaként, mirtuszkoszorúval övezték. A rómaiak mirtusszal fűszerezett bort ittak. Egyes szigorú erkölcsű istennők, mint pl. Zeusz felesége, Héra, a házi tűzhely istennője, azonban nem tűrte Aphrodité virágát, mert szerinte Aphroditéhoz hasonlóan az érzéki örömöket sugallta. Ugyanilyen okból tiltották később az egyházatyák is a mirtuszkoszorú viselését.
A keleti népeknél a mirtusz ősi kultusza az újkorban is megmaradt. Közép-Európába azonban, jelentőségében kissé megszegényedve, csak a XVI. században jutott el. Nálunk elsősorban mint menyasszonyi koszorú terjedt el, az addigi, rozmaringból font koszorú helyett. Az elsőt - Velencén keresztül hozatva - 1683-ban, az akkori , legismertebb kereskedőcsalád, a Fuggerek leánya viselte Augsburgban. S mivel akkoriban még igen drága volt, ideig csupán néhány gazdag család követte a példát. Jó üzleti érzékkel, a franciák hamarosan elkészítették az olcsóbb „mirtuszművirágokat”, s attól kezdve valóban kelendőbb lett a mirtuszkoszorú. Igaz, hosszú ideig még így is elég drága volt, hiszen kézzel készítették, és Franciaországból kellett hozatni, onnan, ahol soha nem vált menyasszonyi virággá. A franciák szépítőszert is készítettek mirtusz bogyójából: a kisajtolt, aromás olajokban gazdag, illatos, arcszépítő, ránctalanító, fiatalító folyadékot, az „angyalok vizét” (eau d'Anges). Alapanyagként még ma is használják kozmetikumokban.
Századok múltán a mirtusz a mondák világából egyre inkább a földre szállt. Termését fűszerként használták, üdítő italokat készítettek belőle. Szép mintájú, kemény, márványozott fáját a fafaragók használták fel. A kérgében és gyökerében lévő cseranyagokat a legfinomabb bőrök, prémek kikészítésére használták. Állítólag ettől volt a drága török és orosz prémeknek sajátosan kellemes illatuk. Hajdan perzsa főpapok, görög hivatali méltóságok, előkelő római patríciusok, győztes hadvezérek homlokát ékesítette, manapság más mediterrán növényekkel, az oleanderral, gránátalmával, citrusokkal és hibiszkuszokkal együtt télikerteknek, falusi házak ablakainak cserepes dísze. Ma már a menyasszonyok is egyre ritkábban viselnek mirtuszkoszorút.
Kommentek a bejegyzéshez